Azért a sors nagy igazsága, hogy a nagy diktátorok sosem végzik evilági pályafutásukat uralkodásuk alatt fennálló kétes dicsőségük fényében. Más szóval van igazság a földön, aki vétkes, megbűnhődik, s amennyire nagy az ő bűne, annyira nagy az ő büntetése is. Vagy legalábbis szeretnénk azt hinni. Mondjuk Hitler halála nem lehetett valami fennkölt, ciánkapszulával a fogai között, tíz körömmel kaparva a hős szovjet felszabadítók által szétlőtt bunker romjai alatt, Sztálin körül végig fagyott volt a levegő, az orosz lélek hagyományosan érzékeny a rettegésre, ám belülről szétrohadni semmiképpen sem lehetett magasztos halál. A mi kis tojásfejű Rákosink, nagy tanítónk, mindenki által elfeledve halt állítólag éhen, valahol az akkor testvéri Szovjetunió eldugott ázsiai zugában. Mások náluk szerencsésebbek voltak, vagy éppen okosabbak, s kellő időben menekítették el rablott vagyonukat svájci bankszámlákra, hogy aztán viszonylagos biztonságban, ám hatalmuktól és a vágyott rajongástól véglegesen elzárva haljanak el magas kerítéssel védett luxusvilláikban. Aztán akik tényleg nagyot buktak, azokat az ördögi elnyomás alól felszabaduló népük illetve felszabadítóik szinte vadállati, ám ez alkalommal talán érthető dühvel szinte szó szerint cincálták szét. Mindenki emlékszik a még nagyon közeli múltból, tele volt vele az elektronikus sajtó, amikor a nyugati világ által Sátánnak kikiáltott, és a saját országában is rettegett Szaddam Husszein torzonborz szakállas pofájában kaján vigyorral turkáltak amerikai orvosszakértők, vallása és népe hagyományai szerint porrá alázva ezzel őt.
És ami viszont nagyon közel volt hozzánk, alig tíz éve annak az egyébként médiatörténetben is jelentős pillanatnak, amikor a szomszédos Romániában a felkelt nép által elfoglalt televízió élő egyenes adásban közvetítette az egyik utolsó nagy kommunista diktátornak, a Kárpátok Géniuszának, a nagy Kondukátornak, Nicolae Ceausescunak és gyűlölt nejének, a kiváló tudósnak és anyának, Elenának nemesen egyszerű, igazságos és brutális főbelövését. Mondjuk, volt miért haragudni rájuk, nem kifelejtve a sorból kisfiukat se, Nicut.
Ha esetleg még Romániában valakinek az agya mélyén bujkál valami szolgalelkűségből vagy félelemből fakadó csodálat a Dracula grófhoz hasonlítható rémtetteket végrehajtó családhoz, azt a Nándori József egyszemélyes stábja (író-operatőr-rendező-vágó-producer) által készített film, a Rom-mánia igyekszik eloszlatni. Nándori szeme előtt valószínűsíthetően Bacsó Péter remeke, a Tanú lebeghetett, hiszen filmje fő vonalaiban, hangvételében ezt idézi. Ott egy együgyű gátőr bonyolította a bonyolítanivalót, itt egy gügye pásztorfiú. Ám a célkereszt mindkét alkalommal az adott diktátoron, valamint az ő rendszerén volt. De míg Pelikán József bemutatkozása idején a kemény diktátort puha diktátorocska váltotta ugyan fel, a rendszer azért majdnem ugyanaz maradt, a film dobozba is záródott jó darabig; addig a Rom-mánia egy remélhetőleg végérvényesen letűnt kor feletti gúnyolódás, igazán komoly tét nélkül. Ugyan a film meglebegtet egy olyan lehetőséget, hogy a Kondukátor és családja tulajdonképpen megúszta a kivégzést, és valahol a zordon Kárpátokban rejtőznek, ám ez kevéssé valószínű. Akkor már inkább valahol Dél-Amerikában tengődnek abból a román néptől lenyúlt néhány millió dollárocskából. Ám mégis bízzunk inkább szomszédaink biztos fegyverkezelésében. Ami jár, az jár.
Nándori filmje amúgy egy könnyed (nek szánt) gúny/kép/vers a diktátorról, ismert és kevésbé ismert, ám életében csak suttogva merve elregélt legendáknak, sztoriknak a gyűjteménye, Jáksó László ehelyütt kissé szürreálisnak ható narrációjában, Erdély-szerte ismert színészek előadásában. A hírek szerint Bóér Ferenc Ceausescu-alakítása vérfagyasztóan eredetinek hat, nekem inkább az Elenát reszelős hangon és nagy elánnal formáló Biluska Annamária tetszett. De jó a nyikhaj Nicut játszó Bogdán Zsolt is. Azt azonban nem tudni, ezeket az itthon ismeretlen neveket tetszéssel fogadja-e a hazai közönség.
