Az Idegen a tónál az egyedi és összetett atmoszférája miatt igazán jó mozi: egyszerre nagyon heves és rendkívül visszafogott érzelmek, precízen adagolt suspense, és finom költőiség – a sokféleség ritkán látott harmóniája.
Alain Guiraudie filmjét gyakran említik egy lapon Abdellatif Kechiche Adéle élete című, itthon tavaly ősszel bemutatott munkájával. Mindkét francia filmben a homoszexuális szerelem és szexualitás központi motívumként jelenik meg, ráadásul a tavalyi Cannes-i filmfesztiválon mindkét alkotás díjat kapott (az Adéle alkotói egy Arany Pálmával Alain Guiraudie pedig az Un certain regard szekció rendezői díjával lett gazdagabb). Azonban az Adéle-lel szemben megfogalmazott egyik fontos kritikai megállapítás arra a problémára hívja fel a figyelmet, hogy a film egyedül a leszbikus párkapcsolat esztétikusan megkomponált szexjeleneteinek köszönheti a zajos fesztivál- és közönségsikereket, és azt leszámítva nem több egy meglehetősen hagyományos stílusú és narrációjú szerelmi történetnél. Az Idegen a tónált nem érheti ez a vád: nem társadalmi kontextusba ágyazva beszél a homoszexualitásról, a férfiszerelem helyszínéül szolgáló tó téren és időn kívül létezik, a meleg párok légyottjait nem zavarják meg eltévedt családok megbotránkozó sikoltásai.
Gyülekeznek a férfiak a tónál. Van, aki szexre, van, aki szerelemre és akad, aki csak egy kis beszélgetésre vágyik. Franck a napbarnította Michel iránt fellángolt szerelme következtében józan ítélőképességét is elveszíti, és mikor egy nyomozó a tónál történt haláleset felől érdeklődik, nem beszél a napokkal azelőtt látott gyilkossági jelenetről. Hamar értelmet nyer a filmet nyitó hosszú beállítás a parkolóban álló autókról. Franck távozó kocsijának lámpája egy pillanatra megvilágítja a sötétben álldogáló piros peugeot-t, amit másnap reggel ugyanott talál, akárcsak a strandon árválkodó gazdátlan törülközőt. De ez mintha másoknak nem tűnne fel, hiszen itt egy ember hiánya nem tud versenyre kelni a többiek jelenlétével. A gyorsan változó kapcsolati háló nem alkalmas arra, hogy egy hiányzó láncszemre felhívja a figyelmet. Az emberek közti kötődések itt gyakran csak percekig tartanak, nem ritka, hogy a futókaland résztvevői egymás nevét sem tudják. Bár a tónál gyülekező férfiak köre zárt közösségnek tűnik, az egymás iránt érzett szolidaritás teljes hiánya a külső szemlélő számára visszatetszést kelthet. Ez az értelmezés erősen artikulálódik Franck és a nyomozó egyik beszélgetése során, mikor az utóbbi, egyfajta társadalmi rezonőrként hívja fel a figyelmet a filmben megjelenő szubkultúra visszásságaira.
Az Idegen a tónál egyik legerősebb stilisztikai jellegzetessége az a kendőzetlen naturalizmus, amivel témájához közelít, és ami a nézőt leselkedői pozícióba ülteti. A cruising-jelenetekről eszünkbe juthatnak Nádas Péter Párhuzamos történetek című nagyregényének Margitszigeten játszódó fejezetei. Nádas több ízben, de mindenféle pejoratív mellékzönge nélkül, állatokhoz hasonlítja az éjszaka a szigeten partnerre vadászó férfiakat, akik gyakran szavak nélkül, speciális jelrendszer segítségével kommunikálnak:
“Úgy óvakodtak, settenkedtek, osontak, akárha a neszektől, a sóhajoktól és a nyögésektől feltöltött, sűrű sötétségben is látnának a két szemükkel. [...] Olyan lett tőlük, mint az állat, szimatra ment, vitte a talpa. S állatként otthonosabban is érezte magát, mint emberként”.
Guiraudie, Nádashoz hasonló metaforák segítségével mutatja be a tó körül nyaraló férfiak szubkultúráját. Visszatérőek az olyan képsorok, mint a levelek árnyékától pettyezett meztelen testek birkózása a földön, vagy az új hús jelenlétére lustán felpillantó tekintetek. De nem csak az egyedi viselkedési mintákról nyerünk beható ismereteket a film során, a közösség karaktertípusai – a mások látványára élvező, megtűrt kéjenc, a hasztalan nőket kereső „eltévedt”, a féltékeny monogám, és a puszta maszkulinitást megtestesítő nagyvad – ugyanúgy megjelennek, mint a Párhuzamos történetek idevágó fejezeteiben.
Henri az egyetlen karakter, aki kilóg a tó parton kialakult sajátságos ökoszisztémából. Míg az összes többi szereplő alapvetően vágy- és ösztönvezérelt, állatias lényként jelenik meg, Henri egész valója – szemérmességével, introvertált jellemével, a köveken kacsázó esetlen járásával – megindítóan emberi. Talán leginkább őrá illik a címben szereplő „idegen” megnevezés, hiszen kívülállóságával állandóan konfrontálódó valahová tartozni akarása a film egész hangulatát meghatározza. A film plakátja is Gauguin Tahitin festett képeit idézi, melyekből az egzotikum felé nyitott megismerési vágy és az idegenség egyszerre sugárzik, akárcsak Henri vívódó figurájából.
Az Idegen a tónál az egyedi és összetett atmoszférája miatt igazán jó mozi: egyszerre nagyon heves és rendkívül visszafogott érzelmek, precízen adagolt suspense, és finom költőiség – a sokféleség ritkán látott harmóniája.
