Miközben a középkori francia várúr (Jean Reno) lakodalmát üli, rosszakarója valamit belekever az italába. Az újdonsült férj rövid időre megzavarodik, és hallucinációs rohamában megöli ifjú feleségét. Majd kétségbeesésében varázslóval próbálja visszaforgattatni az időt a gyilkosság előtti pillanatig. De a varázsló a nagy sietségben kifelejt valamit a varázsitalból, hősünk pedig eltéveszti a házszámot: nem a múltban köt ki, hanem a jövőben, és nem Franciaországban, hanem - Amerikában.
Innentől kezdve nincs a filmben egyetlen poén sem, amit akár a leghumortalanabb néző is ki ne tudna agyalni, ha nagyon muszáj. Vetítés közben gyermekkorom nagy élménye, az Oké Néró jutott eszembe. Nem mintha remekmű lett volna, dehogy. De abban legalább volt önirónia! Márpedig ebből a két távoli kultúrát ütköztető francia-amerikai filmből épp a csúfondáros kajánság, az amerikai világ ironikus (ön)kritikája hiányzik a legjobban.
XII. századi időutazónk - miért, miért nem - a chicagói Történeti Múzeumban landol. Értesítik is azonnal a csinos muzeológust, aki nemcsak a korszak kutatója, hanem - micsoda véletlen! - szegről-végről leszármazottja is a várúrnak. De a fiatal nő csak ide-oda rohangál a városban mellvértes vendégével, annak ügyes-bajos dolgait intézve, és eszébe se jut megkérdezni: igaz is, öreg, hogy ityeg a fityeg ott nálatok a középkorban?
Ez a filmbeli muzeológus - hát miféle kutató az ilyen? - egyszerűen kihasználatlanul hagyja a páratlan tudományos lehetőséget, mármint hogy ilyen szenzációs "adatközlővel" került kapcsolatba. Bár ki tudja, lehet, hogy neki van igaza. Mert ebben a XII. századi lovagban van valami gagyi. Lerí róla, hogy - cselekmény ide vagy oda - nem a középkori Franciaországból érkezett Chicagóba. Hanem Disneylandből...
