Hazaért. Őfelsége kedvenc titkosügynöke megérkezett. Jubileumi küldetése az új éra csúcsteljesítménye, ha úgy tetszik, Goldfingere: egyszerre jelöli ki az elkövetkező Bond-filmek által követendő utat, miközben a múltat árnyaló, hagyománytisztelő darab is egyben.

A 007-es a zsúfolt londoni metróban üldözi elillanni készülő prédáját. Nincs ínyére a csúcsidős tömeg, ahogy ezt kissé neheztelve Q tudtára is adja, aki erre a következő sziporkával felel: „A magunkfajtának ez nem olyan meglepő.” Bond és a brit tömegközlekedés kellemetlen, ám annál beszédesebb találkozása két fontos dolgot tár elénk: szebb napokat látott ügynökünket egyrészt végre hazai terepre szólítja a kötelessége, másrészt – és ezt egy olyan emberről állítom, aki rendszeresen életveszélybe kerül – ezúttal igen távol kerül a komfortzónájától. Mendest idézve: "Bond bizonyos értelemben nem teljesen a mi világunkban él, legalábbis nem rakhatod le csakúgy akármelyik utcára. Ő nem Bourne. Bourne tipikus baka. Ha begyalogolsz reggel a Waterloo állomásra, feltehetően ott van, épp melletted áll. Bond ezt nem teheti meg. Kell, hogy meglegyen a saját tere." Nem csoda tehát, ha kényelmetlenül érzi magát egy civilekkel tömött aluljáróban.

Martin Campbell a Casino Royale-lal prezentálta a korunk igényeire fazonírozott James Bondot, akit Marc Forster a Quantum csendjében a kollégája által megkezdett módon, a népszerű kémthriller-trend vonalvezetése mentén igyekezett tovább formálni. Ám a dühöngő bosszúhadjárat csupán a franchise-újraindító mozi lábjegyzeteként, illetve a Bourne-széria stiláris és tematikus komplementereként, mintsem önálló, teljes értékű misszióként működött. Bond-analógiával élve: Campbell a realista (és a sorozat egyik titkos favoritjaként számon tartott) Őfelsége titkosszolgálatában és George Lazenby melodrámai veszteségével határozta meg a figura legújabb reinkarnációját, amire Forster mondhatni a Magányos ügynök és Timothy Dalton vendettájával felelt – a sivár érzelmi sivatag tikkasztó hőségében épp csak Daniel Craig duplanullásának markáns személyiségjegyei váltak felismerhetetlenné. A teljesen más zsánerkörnyezetből érkező Mendes (akinek a leginkább akciódúsnak ígérkező Bőrnyakúakja is épp az akció teljes hiányával tüntetett) Forsterrel szemben elsősorban Bond brit gyökereit plántálja újra értő figyelemmel, s személyes kedvence, az Oroszországból szeretettel hidegháborús bizonytalanságát aktualizálja az anyaországára. Mendes önálló, a Quantum-szervezettől függetlenített küldetésében az MI6 nem szoknyavadász ügynökök társalkodó szalonja, inkább A kém, aki bejött a hidegről, A keselyű három napja vagy a Suszter, szabó, baka, kém mindent és mindenkit felőrlő, lélektelen gépezeteit idézi.

És ha már gépezeteknél tartunk, szilárd meggyőződésem, hogy a Bond-filmeknek otthont adó MGM financiális csődjéből következő hiátus is jót tett a 007 – Skyfallnak: több idő jutott a forgatókönyv polírozására, nem kellett az előző epizód anyagi sikerét azon nyomban, botor gyorsasággal meglovagolni. Mendes ennek megfelelően átgondoltan, kimért tempóban, intelligensen és hűvös angol eleganciával adagolja a legújabb kaland-dózist: már az impresszív pre-credit akciószekvenciában tanúbizonyságát adja, hogy nem kell akciófilmes látványosságért a szomszédba mennie, az már más lapra tartozik és némileg kukacoskodás, hogy a karakterközpontúságból fakadóan a rögvest a játékidő elején magasra felhelyezett akciómércét színtiszta attrakció-szempontból nem fogja eztán megugrani. A Bond-filmekből kihagyhatatlan, egzotikus helyszínek ismét lélegzetelállítóan festenek (Roger Deakins-nek köszönhető a vizuális orgazmus, ez a fél évszázados széria legszebben fényképezett felvonása), de sem a hol sötétségben, hol neonfényben úszó sanghaji toronyház, sem a meseszép makaói kaszinó nem bizonyulnak oly érdekes játszótérnek, mint a jó öreg Nagy-Britannia. Odahaza az új brit kormány mind M-re, mind az általa kormányozott, megkopott csatahajóra a letűnt kor kényszerű nyűgjeként tekint, a terepen szolgáló ügynökök tevékenységét így hibátlan működést és transzparenciát megkövetelő bürokraták boncolgatják, miközben az inkompetensnek tartott M is célkeresztbe kerül.

A nő múltjából felbukkanó Silva a Craig-éra legzseniálisabb antagonistája, már csak azért is, mert nem kizárólag Javier Bardem parádés alakítását és a nőcsábász Bondot zavarba hozó homoerotikus kettősségét lehet kiemelni, karaktere mélyen integrálva van a 007 – Skyfall tematikai vezérfonalának tekinthető konfliktusba. M először exponálódik ily hangsúlyosan anyafiguraként, amely truváj még közelebb hozza a befogadóhoz Bondot amellett, hogy származását, árvaságát és a nőhöz való kvázi-gyermeki kötődését is filmszövegbe emeli, Silva így pedig egyfajta megtagadott, sértett utódként, tékozló fiúként válik a 007-es méltó nemezisévé. Fényes nappal elkövetett támadásaival (melyek közül az M tárgyalását félbeszakító a legemlékezetesebb) a kiberterrorista nem a „szupergonoszokra” jellemző, egész világra kiterjedő és emiatt absztrakt, hanem igen is kézzelfogható és konkrét fenyegetettséget jelent, személyes motivációja révén pedig pszichológiailag is árnyalt figura, mintsem szimpla képregény-főgonosz. A birtokában lévő, a Bond-ellenlábasok szinte kötelező kellékének számító magánszigete sem több lepusztult romhalmaznál, stigmatikus fizikai deformáció az ő arcát csúfítja, nem valami elrajzolt henchmanét, nem sürögnek körülötte élénk színű latexruhába bujtatott beosztottak, és az ujjai sem viszketnek azon a bizonyos piros gombon. Mendes mindeközben ügyes kártyajátékosként keveri a lapokat és bonyolítja a konfliktusokat, és mivel még M motivációi is megkérdőjeleződnek, protezsáltja eleddig biztosnak hitt hátországa is – szó szerint – alapjaiban reng meg. A Rendszerbe vetett hitével együtt. ("Az árvákból lesznek a legjobb újoncok.")

És ha már korábban Bond saját terét említettem: nem is a kaotikus metropoliszban kel birokra Silvával. Mert ő nem Bourne felgyűrt ingujjú klónja. Ő Bond. James Bond. Aki, ha kedve úgy tartja, Aston Martin DB5-öt hajt, netán hamisíthatatlan angol lordként lő célba a skót felvidéken, és ha kell, akkor mindenféle technikai kütyü nélkül teszi el láb alól az isten háta mögött életére törőket. A saját terepén. Mendes a nagy jubileumhoz méltó, makulátlan szabású szmokingot igazított az ikonikus hősre, ami kivált a film utolsó, Skóciában játszódó harmadára lesz igazán szembetűnően stílusos és letisztult formájú, remélhetőleg jó darabig nem térnek el az általa alkalmazott szabásmintától. Mert Bond a saját útját járja. Nem kell beállnia a sorba.