Amikor már azt hittük, hogy méregfoguk kirántása után az összes klasszikus szörnyeteget rózsaszín tüllszoknyába erőltették, az őrülten véres és karfaszorongatóan sötét Farkasember visszaadta az egykori Universal-ciklus újrahasznosításaiba vetett, ám jócskán megtépázott hitünket.
Mert végül is mit láthat az egyszeri mozilátogató korunk gyöngyvásznain? Minden idők legtöbbször filmre vitt szörnyetege, a vámpír, már rég elvesztette a méltóságát, az egykori arisztokrata csúcsragadozó jelenleg borzalmasabbnál borzalmasabb tinivígjátékok és -melodrámák vérszegény szereplőire kénytelen ráfanyalodni. Olyan időket élünk, hogy előbb fogják jóváhagyni a Tini Frankenstein című, egyelőre (és remélhetőleg soha) nem létező opust, mint hogy nagy levegőt véve, a 30-as évekhez méltón és a nagy klasszikusokhoz illő tónusban meséljék újra letűnt érák rémmeséit a 21. század gyermekének. A kanonizált fenevadak közül az 1941-es Farkasember (r.: George Waggner) ünnepelhette legkésőbb a születését, de nem sokkal (és pár kifogásolható cross-overrel) később a Holdmániás szőrmók eltűnt a süllyesztőben, alakja a mindenkori, ámde arctalan vérfarkasok hordáiban élt tovább. A Jumanjit és a Jurassic Park III-at dirigáló Joe Johnstonra várt a feladat, hogy a mostanában újra népszerű bestia (ld. az Alkonyat - Újhold tinifarkasait vagy az Underworld-trilógia sikerét) bundájáról lefújja a vastag porréteget, majd a kicsinosított monstrumot ráeressze a viktoriánus kori London gyanútlan lakóira.
A Farkasember története gyakorlatilag megegyezik a '41-es eredetijével, Andrew Kevin Walker (Hetedik) és David Self (A kárhozat útja) forgatókönyvírók csupán apró, ám annál fontosabb változtatásokat eszközöltek rajta, a legtöbbről azonban a fordulatok leleplezése nélkül nem lehetne értekezni, úgyhogy maradjunk az alapoknál: Lawrence Talbot (Benicio Del Toro) öccse halálhírére érkezik a családi birtokra, Blackmoorra, ahol öregkorára kissé beborult apja (Anthony Hopkins) és néhai fivére özvegye (Emily Blunt) várja. Lawrence-t kutakodás közben megsebesíti az a fenevad, aki öccse életét is kioltotta, s régóta rettegésben tartja a környéket. A sikeres színpadi színésznek ezután nem a reflektor, hanem a telihold fényétől kell rettegnie, nyomában a londoni kopóval, Abberline nyomozóval (Hugo Weaving).
Johnstonék első osztályú atmoszférával, gyönyörű látványvilággal és kifogástalan díszletekkel elevenítették fel a viktoriánus Anglia kísértethistóriáktól terhes világát, amelyben egyaránt megférnek egymás mellett a technika és tudomány forradalmi vívmányai, illetve a mélyen a népi folklórban gyökerező hiedelmek, babonák. Ebben a világban tombol a Farkasember, és ha azt írom, tombol, még meg sem közelítettem a valóságot. Egészen lebilincselő képsorok peregnek a szemünk előtt, mikor a szörny áldozatait szedi London nyílt utcáin vagy éppen Blackmoor ködös erdeiben. Johnstonék tiszteletreméltó törekvése, miszerint mindenképpen R korhatár-besorolású horrort akartak, dacára a mostanában hódító tinifilm-ciklusoknak, meghozta a gyümölcsét. Ilyennek kell lennie egy vérbeli szörnyfilmnek! A Farkasember méltó tisztelgés az eredeti előtt, töménytelen mennyiségű gore-jelenettel és trancsírozással.
Mindenképpen szentelnem kell pár szót a farkasember-filmek sarokkövét képező transzformáció-szcénákra. Amikor megtudtuk, hogy a maszkmogul, Rick Baker dolgozik a filmen, nagyon izgatottak lettünk. Elvégre a mesternek köszönhetjük az Egy amerikai vérfarkas Londonban Oscar-díjat érő metamorfózisát. És ugyan a '41-es eredeti idején még gyerekcipőben járt a filmes technika, ezért a farkasember átváltozását is egyfajta belső folyamatként, transzként ábrázolták, Baker a '81-es John Landis-filmben praktikus effektekkel keltette életre az emberben lakozó szőrös fenevadat. A Johnston-féle Farkasemberben már természetesen CG-átváltozást láthatunk, amit viszont olyan aprólékosan és húsbavágóan ábrázoltak, nem is beszélve a zseniális hangkulisszáról (szinte minden egyes csont roppanását halljuk átalakulás közben), hogy számítógép ide vagy oda, Bakerék elképesztő munkája csak úgy süt a vászonról. Benicio Del Toro előremoccanó fogsorainak látványát kevesen fogják feledni, gyakorlatilag fizikai fájdalmat okoz a gyötrelmes transzformáció végignézése.
És ha már Del Torónál tartunk: kifogástalan a film szereposztása. Del Toro ugyan civilben is "farkasemberes", a három órás procedúrát igénybe vevő maszkban azonban egészen vérfagyasztó látvány: kegyetlen, masszív és megállíthatatlan. Hopkins zseniálisan formálja meg a sötét titkot őrző, borult elméjű apát, a Del Toro és közte feszülő családi ellentétek alkotják a film magját. Del Toro személyében nem a '41-es eredeti joviális tékozló fiúját köszönthetjük, hanem egy súlyos traumát átélt emberi roncsot, akiben eleve ott lakozott a dühöngő őrület szikrája. A szerelmi szál viszont sajnos teljesen súlytalan, s még Emily Blunt szépsége és könnycseppei ellenére is érdektelen marad, ahogy Abberline felügyelő sem kapja meg a neki járó vászonidőt, így Hugo Weaving nem lehet az, aki Van Helsing volt annakidején Dracula grófnak (méltó ellenfél).
A vége felé kissé összecsapottnak tűnő szkript miatt a Farkasember atmoszférája, némi hatásos belezés, és a nagyszerű színészi játék bőven kárpótol minket. És ez sokkal, de sokkal több, mint amit az elmúlt években felvonultatott Universal-horror-utánzatokról el lehetett mondani.
