A Párizs-film

Woody Allen filmjei attól kezdtek kicsit unalmasak lenni, hogy a saját maga teremtette kliséket ismételgette újra és újra, illetve továbbra is igyekezett megfejteni a megfejthetetlent, az emberi párkapcsolatok szervezőelvét, főként azt, hogy mitől futnak azok rendre vakvágányra. Ebből a szempontból a legutóbbi, Férfit látok álmaidban (röviden, a London-film) jelentette a mélypontot, saját kezdő epigonját játszva el a rendezői székben, de még inkább forgatókönyvíróként. Ezek után örömteli, hogy a Párizs-film, nos, azt túlzás lenne állítani, hogy homlokegyenest más irányt vesz, de legalább igyekszik beszélni másról és máshogy – is. Még akkor is, ha a főhős Gil egy a hollywoodi forgatókönyvírás mókuskerekében megfáradt, írói válsággal és félkész kéziratával küzdő liberális és neurotikus művészlélek, míg jegyese egy milliomos és – ennek megfelelően? – republikánus családból származó, nagyon is gyakorlatias szőke, aki a férfi minden győzködése ellenére sem látja meg a romantikát az esőáztatta Champs Elysees-ben.

Számomra talán soha nem volt még ennyire szembetűnő, ahogy Woody Allen rendre saját karakterét játszatja el aktuális színészeivel, pedig ez sokszor világosabb a napnál. De most Owen Wilson valóban szikrányi önálló gondolat nélkül játszik, nem Gil-t, hanem Woody-t, minden gesztusa, minden hadarva elmondott tengernyi nyafogása kapcsolatról, művészetről és pszichológiáról konkrétan egy Woody Allen utánzóverseny jobb helyezettjét idézi – de ha egyszer a rendező ezt kérte tőle, felesleges lenne bántanunk őt ezért. És egyébként engem valamiért most nem is irritált mindez, nem olyan volt, mint amikor Bajor Imre alakította konkrétan Kabos Gyulát annak a sufniból előszedett szerepe helyett.

Rázzuk a rongyot

[img id=310774 instance=1 align=left img]Az Éjfélkor Párizsban kockáin be-benéznek sztárok, ki hosszabb (Marion Cotillard) ki rövidebb (Adrien Brody) ideig, mert hát Woody Allennel mindenki nagy örömmel dolgozik együtt, akkor is, ha limonádé bohózatot forgat. Épp ezért tűnt inkább belterjesek házibulijának a – nem akarok már megint belerúgni, de akkor is – Férfit látok álmaidban; úgy érezhettük, ez egy olyan forgatás, amin mindenkinek sikk részt venni, s aki bebocsátást nyer, az örül, mint majom a farkának, de hogy konkrétan a közönség végigunja majd a filmet, vajmi keveset nyom a latban. Az pedig a legalja, amikor a néző is, saját birkajellemét tiszteletnek eufemizálva csak a név miatt ül be a moziba, holott a vásznon már rég nem vár rá semmi tiszteletre méltó. Most azonban az a saját különbejáratú véleményem, hogy nem csak a bálon ólálkodó paparazzók, hanem mi, a pórnép is felcsipegethetünk némi morzsát, ha már elvileg értünk van ez az egész rongyrázás. Az Éjfélkor Párizsban kifejezetten szerethető lett, Woody Allen nem idézi benne erőltetetten hetvenes évekbeli önmagát, forradalmi megújulással meg eddig sem kacérkodott, viszont különösebben kínos tónusok nélkül mondja fel a szokásos poénjait, illetve mesél egy egészen kerek és könnyed történetet.

Bezzeg az én időmben

Amelynek tanulsága, hogy mindig minden korban a régmúltat bálványozták az emberek; ezt nálunk jobban, hivatásos múltba révedő népként nem is tudja jobban senki (helyesbítek, nem tudjuk, ha tudnánk, nem csinálnánk). Megnyugtató viszont, hogy a jóléti társadalmak is elégedetlenkednek a jelennel és mindenki egy bizonyos Aranykorba vágyódik vissza, még ha mást és mást is ért alatta. Épp ezért Woody Allen nosztalgiája nem unalmas elvágyódás, hanem annak görbetükre. Azt üzeni vele, hogy az esendő, félbolond vagy nagyon is hétköznapi embereket a történelem alakítja át mítoszokká, idővel. Ezzel sem találta fel feltétlenül a spanyolviaszt, de azért mégiscsak több mint a semmi. Talán tart attól, hogy száz év múlva miként emlékeznek rá?

Kinek ajánljuk?
- Ki másnak, mint Woody Allen-rajongóknak.
- A francia főváros szerelmeseinek.
- Aki szeret kifigurázva látni történelmi személyeket.

Kinek nem?
- Aki már levesztette a hitét abban, hogy valaha még eredetit lát a rendezőtől.
- Aki ölni tudna egy olyan Párizs-filmért, amiben nem látni az Eiffel-tornyot.
- Aki vagy a vérvalót, vagy egy mítosz-áradatot akar a moziban, de semmiképpen limonádét.

7/10