A magyar filmkészítés történetének eddigi legjobb filmje a honfoglalásról szimpatikus, de elhibázott alkotás, közelébe sem ér saját lehetőségeinek. Pedig minden jel arra mutat, hogy nem kellett volna ennek így alakulnia. Már az előzmények is: a Valami Amerika megérdemelt sikere leginkább lendületes humorának volt köszönhető, mi tagadás, ezúttal is valami hasonlót vártunk: önfeledt kreténkedést. A Magyar vándor egy nagyszerű alapötleten nyugvó, majd' tökéletes szerkezet, mely csupán annyit igényelne, hogy rakják tele jobbnál jobb viccekkel. Nos, ami azt illeti, mindent lehet mondani rá, csak azt nem, hogy önfeledt lenne: egy lehetőségeivel túlságosan is számot vető, érzelmeit gondosan dekázgató munka. S e számvetés tévesnek tűnik, az alkotók nyugodtan lehettek volna sokkal vadabbak is. Pontosabban vér kellett volna, hogy csorogjon fogaik közül, ugyanis a honfoglalási tárgyú light paródia: fából vaskarika. Nem lehet diszkréten, zsebkendőbe röhincsélni a hét vezér viselt dolgai láttán: vagy rántottát csinálunk a Turul záptojásaiból, vagy leborulunk a nemzet őnagysága előtt. Tertium non datur!
A Magyar vándor alkotóinak inukba szaladt a bátorság, már amikor ötletük kétségtelen nagyszerűségének következményeibe belegondoltak. S mint a ne szólj szám, nem fáj fejem behúzott vállú aggjai, megpróbáltak szordínóban viccelődni. Nem sikerült, nem sikerülhetett. Nem szokott az ilyesmi. Ha Zenthe Ferenc a kurucos színben úgy csinál, mint amikor ő volt a Tenkes kapitánya (foggal emel pohárt), az biztos, hogy nem bánt senkit, pláne, ha ennyivel el is van intézve az egész vidraprémes heveskedés.
A harmatos poénkodás a menthetetlen unalomba sepedésen túl azzal a szerencsétlen szövődménnyel is jár, hogy jócskán felerősíti az amúgy is túl hangsúlyos filmzene szerepét. Márpedig ez megbocsáthatatlan. Ha lehetett valamit a Valami Amerika terhére róni, az a gagyi macskazene volt. Az akkori kifogásokat nyilvánvalóan elengedték a fülük mellett a film készítői. Szerintem nem kellett volna, mert ami itt folyik, az a fül sérelmére elkövetett szédelgés.
Annál is nagyobb kár, hogy végül a kimaradt gólhelyzetek filmjét kapjuk, mert remek színészi erők lettek itten mozgósítva, akik így nem lubickolnak szerepükben, hanem csupán szerencsétlenkednek talajmenti helyzetgyakorlataikban.
Egy korábbi, hasontárgyú nekiveselkedés ennél is borzasztóbb, s jóval kártékonyabb kudarcát vizsgálva egykor azt mondtam: én nem így jöttem. Fáj, hogy eme igazán szeretni való ötlet után sem tágul a táncparkett: nem így jöttem. Amikor mi jöttünk, tényleg betegre röhögtük magunkat.
