Mi még úgy nőttünk fel, hogy a képregény általában a Pif Magazin, esetleg a keletnémet nyomdaipar gyöngyszeme, a végtelen Mozaik-sorozat volt. Legtöbben aztán továbbléptünk olyan "nagykorú" műfajok felé, mint az irodalom és fogalmunk sem volt róla, ami persze, a nálam nem sokkal fiatalabbaknak már nem újság, hogy ma Japánban a legnagyobb példányszámban kiadott írásos média a manga, vagyis a japán képregény, a maga számtalan stílusával.
Yoshihiro Tatsumi
A manga kifejezés eredete messze, a rejtélyekben gazdag japán kultúra évezredes homályába vész, ma azonban szerte a világon egy dologra értik: ez a jellegzetes japán képregény, melynek mára már a legtöbb távol-keleti, sőt Ázsián kívüli országban is kialakultak sajátos verziói (valamint aminek animált változata az anime). De ugorjuk át most a múlt szövevényes gyökereit, s ne bonyolódjunk bele a japán képzőművészet korai példáinak elemzésébe, de a hagyományos kalligráfia jelentés-elméleti boncolgatásába sem; a manga körülbelül a második világháború befejezése után indult el hódító útjára, először Japánban, aztán szerte a világon. Az ilyen képregények kezdetben az ifjúság számára készültek, kalandos-mesés történeteket meséltek el, a korai Disney-rajzfilmek karakterei ihlette, ám mégis ízig-vérig japán figurák szereplésével. Aztán, ahogyan az első manga-olvasó generáció is cseperedett, úgy jelent meg az igény a komolyabb, felnőttebb történetek "megmangásítására" is, melynek eredményeképpen a lehető legkülönfélébb manga-műfajok jelentek meg a boltokban. A kodomo a legkisebbeknek szól (pl. Pokémon), a sónen már a nagyobb fiúknak és lányoknak, akciódús és az alapvető erkölcsi elveket képviselő sztorik, már enyhe erotikával fűszerezve (pl. Naruto). A sódzso nagyjából ugyanaz, mint az utóbbi, csak inkább a lányok részére, sok érzelemmel, de nem ritkán hangsúlyos horror-elemekkel vegyítve, s így tovább, egészen a konkrét szexuális perverziók tárházaként is funkcionáló, egzakt pornó hentai-okig, de láttam már autó-tuningoló kézikönyvet is manga-formátumban. Van több, kifejezetten művészi igényű stílusa is a mangának, ezek egyike a gekiga, ami talán legjobban 'képes drámaként' fordítható. Yoshihiro Tatsumi találta ki az új stílust 1957 körül, mely jellemzően a felnőtt korosztály olyan mindennapi problémáival foglalkozik, mint a háború utáni stressz, a munkanélküliség, a magány, vagy akár az impotencia. A realisztikus, sőt olykor kifejezetten naturális hatásokkal megrajzolt történetek nem várt nagy sikert arattak, és aratnak azóta is.
Tisztelet
[img id=320748 instance=1 align=left img]Közismerten nagy hagyományai vannak a japán kultúrában a mesterek iránti tisztelet hangsúlyozásának, Tatsumi – ma is élő – személyének azonban mégis egy szingapúri filmes, Eric Khoo áldoz egy egész estés filmet, ha tetszik, animét. A Tatsumi egyrészről talán műfajtörténeti pillanat, hiszen nem nagyon készült eleddig, sehol a világon animációs portréfilm élő emberről. Láttunk már fura animációs kísérleteket, például háborús dokumentumfilmet, élőszereplőkkel eljátszatott animációs pszichotripet, de portrét talán tényleg nem. A portré azonban anime is - talán gekigából sem készült még ilyen - hiszen Tatsumi szan amellett, hogy elmeséli életének fontosabb eseményeit, mintegy illusztrációképpen néhány ismertebb története is megelevenedik, mégpedig a saját karaktereivel és a saját stílusában, így rajzolva meg a Mester arcképét, a második világháború utáni Japánnal a háttérben, az atomvillanás okozta összeomlástól a gazdasági felvirágzásig.
Az élet lerajzolva még nyomorultabb
Tatsumi történetei körülbelül annyira szórakoztatóak, mint egy hajdani olasz neorealista film vagy mondjuk Tarr Béla életműve. Szó sincsen szuperképességekkel rendelkező hősökről, akikre a közvélekedés kapásból asszociál a japán képregények kapcsán, ellenben látunk néhány neurotikus japán kisembert, akik magányosak, vagy impotenciával küzdenek, a gyárban, ahol dolgozik, a gépsor levágja a kezüket és hasonlók. Ahogy haladunk végig (rajzban) Tatsumi szan életén, az adott pillanatokban mindig megelevenedik egy odavágó történetének animációja, Tatsumi sajátos stílusában. Messze vagyunk például Hayao Miyazaki aprólékos műgonddal megrajzolt álomvilágától, Tatsumi szinte csak karikatúrákat, erős kontúrral meghúzott karaktereket rajzol, ugyanilyen kevés vonallal felskiccelt, ám mégis jellemző háttér előtt, azonban a manga jellemző stílusjegyeivel, például a zavartságot jelző sűrű izzadságcseppekkel az arcon, és effélékkel. Tatsumi úgy rajzol, mint Nepp Mézga-családban, a sztori azonban a japán vérrögvaló. Ezek a történetek még jobban is ülnek ilyen vázlatos figurákon, hiszen nem vonja el a néző figyelmét egy különösen kidolgozott falombozat, és más hasonló látványosság. A levágott karból spriccelő vér, a sugárhányás is megdöbbentőbb, gusztustalanabb, mintha egy az egyben látnánk. Tatsumi viszont egy kedves, idén 76 éves bácsi. 70 %-ban történetet mesél, 30 %-ban rajzol, pl. ezt is e filmből tudhatjuk meg.
Kinek ajánljuk?
- Akiket valóban érdekel a manga.
- Akik kíváncsi, kicsoda Yoshihiro Tatsumi.
- Aki kíváncsi, milyen (is) Japán, valójában.
Kinek nem?
- Akiknek csak a nagy, csillogó szemű hősök mangája a manga.
- Aki nem bírja a rajzfilmeket.
- Akit nem érdekel a valóban való világ.
7/10
