Ahogy az várható volt teljesen megtelt a Toldi mozi nagyterme, kicsit igazolva a címben rejlő állítást, miszerint a punk elsősorban nem zenei stílus, hanem attitűd: a "Mi ellen lázadsz?" kérdésre, automatikusan rávágott "Mid van?" válasz, ahogy azt Henry Rollins megjegyzi egy ponton. Erre az ideológiára még ma is sokan ugranak, elsősorban azért, mert a punkmozgalom indulása óta eltelt mintegy harminc év képtelen volt kitermelni egy hitelesebb és nagyobb átütő erővel bíró lázadási formát.
Egy, a punkról szóló dokumentumfilm elkészítése persze rengeteg csapdát rejt és ebből a Punk: Attitűd jó néhányba bele is sétált. Felmerül például, hogy van-e létjogosultsága a hiperkonzervatív, beszélő fejeket archív felvételekkel váltogató stílusnak, nem követel-e meg a téma punkosabb filmkészítői attitűdöt. A másik probléma, hogy a könnyűzene olyan, mint a foci, mindenki szakértője a témának, és könnyen feldühödik, ha nem pontosan a saját véleményét hallja vissza. Ebből a szempontból persze kritikát írni is butaság egy punkfilmről, de most már mindegy.
Don Letts filmje nem remekmű, de nem is akar az lenni. A rendező leültetett néhány zenészt, Jello Biafrát (Dead Kennedys), Henry Rollinst (Black Flag), Thurston Moore-t (Sonic Youth), Tommy Ramone-t (Ramones) és másokat, továbbá Jim Jarmusch filmrendezőt, zenekritikusokat, fotósokat, akik sztoriznak és elméleteket gyártanak, hol már sokszor hallott közhelyeket fogalmaznak újra, hol anekdotáznak, egymásról és saját magukról. A szöveget pedig archív felvételek tagolják és illusztrálják, és ha másért nem, hát ezért a korabeli koncertfelvételekből, tv-interjúkból és utcai jelenetekből készített összeállításért mindenképpen érdemes megnézni a filmet.
A szűken értelmezett amerikai punkkorszak összes alapcsapata feltűnik bennük, és hogy rajtuk kívül még kik és kik nem, az már a rendezői koncepció alapján dőlhetett el, ezért ezzel nem is nagyon érdemes vitatkozni. Azért nekem kicsit fájt a teljes skamozgalom ignorálása és mondjuk olyan együttesek kihagyása, mint a Suicidal Tendencies, vagy a Sublime, szemben például a hip-hop punk gyökereinek kissé erőltetettnek tűnő elméletével.
A végén aztán a film megpróbál állításokat tenni és kinyilatkoztatni. Ez a tágabb kontextus Kurt Cobain és a Nirvana, akik a 90-es évek elején már tíz éve gyűlő lázadáspotenciált engedtek szabadjára és váltak underground rockbandából milliós lemezeladást produkáló sztárokká. A felvetés érdekes, de a kiindulási pont, hogy a 80-as évek a punk halála után bekövetkező űr évtizede lenne, lázadó együttesek nélkül, alapvetően hibás. A már említett Suicidal Tendencies 1983-as első albuma megkerülhetetlen darabja mind a punk, mind a hardcore, mind a politikai rockzene történetének. Tény persze, hogy a 80-as évek inkább szólt a heavy metálról, mely azonban ugyanúgy kitermelte a saját lázadó, dühös megmondó alapegyütteseit és alapalbumait, kezdve mindjárt a Mettalica Kill'em All című lemezével, melynek mélyén ott a punk mind zeneileg, mind mentalitásban.
Aztán persze szóba kerül, ami azóta történt, Green Daytől Blink 182-ig, a kommersz, vagy pop-punk megjelenése és zeneipari termékké válása. Ez a téma három percben a film végén összedobálva ügyetlen húzás, már csak azért is, mert a két említett neo-punk együttes között is óriási a különbség, ám a Korn és a Limp Bizkit belekeverése a történetbe már egyenesen kínos. A kisebb-nagyobb ügyetlenségek ellenére is szórakoztató és elgondolkodtató film a Punk: Attitűd, ez azonban inkább köszönhető a témának és a talált anyagnak, mint a rendezőnek.
