Van egy vadember kinézetű mellékszereplője a filmnek (a majdnem híres John C. Reilly alakítja), néha átbiciklizik a színen, és fenyegető tekintettel mered a világra. De amikor megszólal, az ám a meglepetés, egy herélt ufó hangja tör fel a drabális alakból, aki, mint megtudhatjuk, összetett személyiség: súlyos visszaeső az önfertőzés sportjában, mely szenvedélyét hol biciklizéssel, hol szótári szavak tanulásával igyekszik orvosolni. Ennyi és nem több a figura lényege: egy furcsa bolond (fb), ahogy azt a Hal Ashbyt reggeliző és Wes Andersont vacsoráló rendezőpáros elképzeli. Az fb-vel mint vígjátéki jolly jokerrel az a baj, mint majd' minden fonalat gombolyító kismacskával és gügyögő kisgyermekkel; a cukisági faktor feljebb tornászásán túl semmi egyéb funkciójuk nincsen. A kutya-macska-gyermek fronton ez jól is van így, ám amikor meglett férfiak teszik ugyanezt, annak baljós hatásai hamar jelentkeznek. Kevin Kline nem gombolyaggal játszik, annál rosszabb a helyzet: az intellektuális cukisági faktor körül őgyeleg. Egy bolhás-bogaras drámaírót játszik, aki New York matuzsálemkorú örökösnőit kísérgeti dzsigolói minőségben, amikor épp nem albérlőjével, a női fehérneműkbe és F. Scott Fitzgeraldba feledkezett fiatalemberrel értekezik - például Henry James heréinek és munkásságának összefüggéseiről. A Pót pasi az a film, amiből árad az elégedettség, az alkotók öröme egy-egy bohémkodó szóváltás, irodalomtörténeti heréskedés vagy edwardhopperes képbeállítás fölött. E jó érzésükben minek is megzavarni a művészeket, oly jól elvannak magukban.
