Hiteltelen karakterek és bárgyú poénok szemétdombja fölött merengünk: ezt vajon hogy sikerült összehozni?
Mindenki tisztában van vele, hogy nem kell feltalálni a spanyolviaszt egy élvezhető romantikus vígjáték elkészítéséhez. Ez a zsáner már rég lefektette azokat az összetevőket, melyek felhasználásával sorozatban lehet kotyvasztani a nagyjából működőképes vicces-érzelmes darabokat. Látnoki erejű rendező sem kell ehhez a feladathoz, hiszen akár a robotpilóta-üzemmódban is tető alá hozható egy gyorsfagyasztott rom-kom, még ha porból készült karakterei, és mirelit konfliktusai meg is ülik kicsit a néző gyomrát. Inkább ahhoz kell egyfajta mélyről felbugyogó, bizarr tehetség, hogy valaki fogyaszthatatlan masszát szolgáljon fel ezen pofonegyszerű recept alapján. Nos, úgy tűnik, Vince Vaughnékban megvan ez a ritka talentum, hiszen a Páros mellékhatás úgy nézhetetlen, ahogy van.
Vaughn az utóbbi évek korántsem egyenletes színvonalú, ám anyagi szempontból többnyire sikeres rom-kom-szerepei után úgy érezte: van ő olyan járatos ebben a műfajban, hogy saját történettel rukkoljon elő. Ebből a felbuzdulásból született meg a Páros mellékhatás - Jon Favreau-val közösen írt - forgatókönyve, mely a romantikus komédiák paneleit igyekszik egymásra halmozni. Ezúttal tehát nem egy, nem kettő, nem három, hanem négy pár ügyes-bajos dolgait követhetjük nyomon - külön teljesítmény, hogy ennek ellenére sem képes a film egyetlen életszerű konfliktust sem felmutatni. Egy-egy tulajdonság mentén megrajzolt karakterek bonyolódnak papírízű dialógusokba, a néző számára totálisan érdektelen élethelyzetekben.
Az alapkonfliktus már rögtön roppant izgalmakkal kecsegtet: az egyik házaspár rendezni akarja veszélybe került kapcsolatát, ami természetesen csakis egy ultra-egzotikus, trópusi szigeten elképzelhető. Ezt azonban egyedül a csoportos kedvezmény igénybevételével engedhetnék meg maguknak, így szolid lelki terrort alkalmazva rákényszerítik a másik három párt, hogy fizessenek be velük az Éden nevű helyre. A bonyodalom ott kezdődik, mikor kiderül: nem lehet egész nap koktélt szürcsölgetve a tengerparton heverészni, hiszen Édenben mindenkinek kötelező részt venni a napi kapcsolatterápián. Ugye már ezt olvasva is az egekbe szökött az adrenalin-szintünk?
Nos, ha esetleg mégsem, akkor jobb, ha nagy ívben elkerüljük a filmet, hiszen a Páros mellékhatás 113 perce alatt ilyen és ehhez hasonló konfliktusok hivatottak a moziszékbe szegezni a nézőt. Az "abszolút mélypont" címért számos jelenet verseng, de hadd idézzem itt meg a kedvencemet, mely legékesebb színfoltja a minden tekintetben blőd finálénak: mikor a szereplők, dacolva az Éden szigorú szabályzatával, átszöknek a szinglik szigetére, Vaughn a Guitar Hero nevű játék segítségével vívja meg végső nagy párbaját az ördögi gondnokkal. Mindezt ne ironikus zárójelben képzeljük el (mint mondjuk a Bill és Ted haláli túrájának Twister-jelenetét), hanem mélyen heroikus színezetben.
A siralmas alapanyagon már csak az első osztályú humor segíthetne, de a Páros mellékhatás ezen a téren is a folyamatos mélyrepülés taktikáját alkalmazza. A bárgyú szexorientált poénok arra utalnak, hogy Vaughn a középkorúak Amerikai pitéjét próbálta meg papírra vetni, csak nagyon nem sikerült neki a dolog. Komikusunknak ugyanis nem túl kifinomult a humorérzéke: ha épp nem a Tantra-jóga pikáns pozitúrái szolgálnak fő humorforrásként, akkor az erekció puszta tényén kéne nevetnünk. A legszomorúbb azonban, hogy az alkotók még mindig úgy gondolják: ha egy kissé lökött szereplő eltúlzott franciás akcentussal beszél, akkor az annyira mókás, hogy önmagában elvisz a hátán egy egész vígjátékot. Vaughnék persze itt is biztosra akartak menni, ezért egyből két ilyen figurát is szerepeltetnek a filmben, hiszen nem csak a kigyúrt, de lelkiszegény jógatanár, hanem a szigetet irányító szerelem-guru is töri az angolt. Ez utóbbi Jean Reno önégetésének következő stációját jelenti, hiszen ennyire mélyre még nem süllyedt pályafutása során a karizmatikus francia színész.
Vaughn írói önbizalmának az eredménye tehát egy romantikától, humortól és az izgalmas történetmondás évezredes szabályaitól mentes romantikus komédia. A megváltásként érkező stáblista alatt hiteltelen karakterek és bárgyú poénok szemétdombja fölött mereng a néző: ezt vajon, hogy sikerült összehozni?
