A második részekre vonatkozó sajnálatos törvényszerűségeket (ti: a folytatások rendszerint az első rész erősségeit kizsigerelő, gyenge és lusta próbálkozások a rajongók maradék megtakarításainak begyűjtésére) ismereteink szerint eddig csak keveseknek sikerült kivédeniük, ezért is különösen örömteli, ha a kevés ismert kivételhez - Keresztapa 2., A Birodalom visszavág - egy újabb bátor ellenálló csatlakozik.
A Pókember 2.-t persze dőreség lenne valamiféle forradalmi újításként ünnepelni, pusztán azonban az a tény, hogy Sam Riami rendező felbérelt forgatókönyvírói segítségével nem pusztán egy korrekt képregény illusztrációt hozott tető alá, hanem egyetemista korú szuperhősének fejlődésregényében is tovább lép egy fejezettel, mindenképpen dicséretes tettnek számít. Minthogy a 24-órás, nonstop igazságtevés egész szuperembert kívánó feladat, az igazi problémák akkor kezdődnek, amikor a lehetetlent nem ismerő Pókember visszavedlik az örökké kimerült, egyetemista Peter Parker-ré. Az igyekvő, de minduntalan pórul járó ifjú ember egyre távolabb kerül szeretteitől: titkon imádott szerelmétől, Mary Jane-től, legjobb barátjától, a Pókember halálát kívánó Harry Osborn-tól, és a szeretett Ben bácsit gyászoló May nénitől is. Ráadásul emberfeletti képességei is egyre többször hagyják cserben a reménytelenül szerelmes ifjú pókot, akinek minden oka megvan rá, hogy felhagyjon a szorgos igazságtevéssel, és normális tinédzserként folytassa életét. Csakhogy a képregény-filmek műfaji szabályai nem engedélyezhetnek hosszú pihenőt hősünknek: Doktor Octavius személyében hamarosan újabb veszedelem zúdul a városra: a merész kísérletei áldozatául esett tudós saját akarattal bíró óriás acélkarjaival terrorizálja New York lakóit, nem utolsósorban pedig személyes hadjáratba kezd a Pókember és szeretteinek megsemmisítésére.
A Pókember 2. minden tekintetben lepipálja elődjét: Octavius, alias Doc Ock izgalmasabb szörnyeteg az első rész Zöld Manójánál, a digitális trükkök finomabban illeszkednek a valós díszletekhez, Peter Parker burleszkbe illő botladozásai pedig sikeresen ellensúlyozzák a néhol szájbarágósra sikeredett, érzelmes komolykodásokat. Mindezek fényében senkit sem hibáztathatunk, ha már most számolja a napokat a Pókember 3. premierjéig.
