Alejandro González Inárritu filmjében négy történet indul útjára, egymástól látszólag teljesen függetlenül. Négy országban, négy nyelven forgott a film, melyben egy közös: arról a képletes bábeli zűrzavarról szól, melyet a biblia is lefest, mely teljesen átszövi életünk. Csak itt nem a nyelvi különbözőségről, hanem a nem verbális jelzések káoszáról szól, arról, hogy mást gondolunk, mint amit mondunk, másként cselekszünk, mint várnák, másként cselekszenek, mint hinnénk. Arról a bábeli zűrzavarról, mely mégis összeköt mindannyiunkat. Mert emberek vagyunk.
Edward N. Lorenz meteorológus káoszelmélete szerint, ha egy pillangó megrebbenti szárnyát Pekingben, az akár tornádót is gerjeszthet Amerikában. 1979-es gondolata szerint világunkban minden mindennel összefügg, minden cselekedetünk alapjában változtathatja meg a jövőt. Inárritu filmjében épp erről elmélkedik, hogy egy dolog megváltoztatásával végleg megváltozik-e minden, s a legapróbb dolgok is képesek-e ennyire hatalmas befolyással bírni. Ezzel a gondolatisággal itatta át filmjét, mely az elejétől, az első képkockától kezdve tudatosan és mesterien megszerkesztett, spirálisan halad előre. Át és átszövik filmjét a különböző apró történetek, melyek csupán gesztusokból állnak, mégis többet jelentenek annál. A rendező képes meglátni az apró mozdulatokban rejlő erőt, filmjében minden egyes cselekedetnek vagy gondolatnak oka van. Olyan mesteri módon vezet végig minket a film szövevényes történetvezetésében, hogy csak később állva egésszé, összességében válik értelmezhetővé. A dramaturgiai csavarás - bár valljuk be, a már jól bevált történetbonyolítást követi - zseniálisan vezet tovább egyik történetről a másikra, hogy végül egy kerek, globális egészet alkotva teljesedjen ki.
Nem világmegváltásra készül a film, még csak nem is akar változtatni a dolgok menetén, Isten ments, hogy a zűrzavarban rendet akarjon teremteni! Csak lemodellezi azt a megfoghatatlan tényt, hogy véletlenek márpedig nincsenek. S bármennyire közhelyszerűnek tűnik mindez leírva, a film cseppet sem az.
Négy történetet indít útjára, melyek végül egy nagy egésszé fonódnak össze. A rendező remek érzékkel választott szereplőket, filmjében ugyanis nincsenek főszereplők, csak szerepek. Színészeit tökéletes érzékkel tudja vezetni, egyikük sem akar több lenni a másiknál, minden színészéből képes a legtöbbet kihozni, úgy, hogy azok a jó értelembe vett módon, alázatosak képesek játékukkal szolgálni a filmet. Hiteles és megdöbbentően jó alakításokat láthatunk a vásznon, egyenlő partnereket és tisztességes, kemény játékot, nem kevés Golden Globe és Oscar jelölést begyűjtve ezzel.
Nem könnyen emészthető film, nehéz és kemény dolgokról elmélkedik, sokszor túl nyomasztó módon. Arra azonban a rendező is ügyel, hogy a katarzis, a megváltó megtisztulás ne maradjon el. Minden nyomasztó hatása ellenére ugyanis képes feloldani történetét. Persze a rá jellemző módon, egy szívszorító fricskát hagyva a végére.
