Legalábbis úgy tűnik. Almodóvar mindent megengedhet magának, a legvalószínűtlenebb történet után a legelcsépeltebbet is. Nem mondom, hogy óriásit téved, egyrészt azért, mert tényleg ő Almodóvar, filmtörténeti jelenség, akinek a tévedései is érdekesek, másrészt azért, mert mégiscsak érti a mesterségét. A Megtört ölelések valóban film, értelmes mozgóképek sora, és nem kell nagyon sokat gondolkodnom ahhoz, hogy olyan jeleneteket idézzek föl, amelyeket érdemes megjegyezni, szólnak valamiről, képekkel mond el valamit, amit szavakkal csak nehézkesen és erőtlenebbül lehet csak elmondani. Az ágyjelenet Penélope Cruzzal és José Luis Gómezzel, két külön lepedőbe csomagolt test, ölelikfojtogatják egymást, múmiaszex, míg végül Cruz feje (na jó, nem csak a feje) előbukkan a lepedő alól, levegő után kapkod - költészet és valóság. Vagy akár egy közeli kép Blanca Portillo arcáról, széles orra finom rezdülése, a folyamatosan féken tartott idegesség. Almodóvar úgy szereti a színészeit, hogy a nézőnek is szeretni kell őket, ennél többet nem tehet értük.
A Megtört ölelések mégsem jó film. Nem csak azért, mert bármilyen ügyesen is kevergeti az idősíkokat és az információkat, mégiscsak a legkiszámíthatóbb történetet leplezi, díszítgeti, és ha csak egyegy mondatot mondanak a szereplőkről, máris világos, hogy miről van szó. Filmrendező, mellette az éveken át hűséges producernő, aki egyedül neveli gyermekét, titkárnőként dolgozó színésznő, aki elmegy a próbafelvételre, és a szeretőfőnök, aki szeretné, ha a nő inkább nem filmezne, hanem otthon maradna. Pont az lesz belőle, aminek látszik. Mindez az öregedő filmrendezőknek azzal a rögeszmévé váló meggyőződésével, hogy a filmezés az élet legfontosabb területe, a rendezés maga a világ legszexisebb mestersége, és ha rossz az elkészülő film, akkor maga a világegyetem zökken ki a helyéből, amíg a jó snittek nincsenek a helyükön, addig az emberek nem a nevükön mutatkoznak be, és a nap is keleten nyugszik.
Szép gondolat, de annyira nem igaz, hogy még erre a filmre sem érvényes. Mert nemcsak az a baj, hogy mit mond, de időnként az is, ahogyan. Érezhető, hogy Almodóvar menet közben is igazított az elképzelésein, egy alkalommal a producernő valami kezelésről érkezik meg, kérdezgetik, hogy fájte, meg valami furcsa foltok vannak az arcán, de csodálatos módon erről a film során többet egyetlen szó sem esik, nem derül ki, hogy miről is van szó, a foltok sem tűnnek föl még egyszer, a film egésze szempontjából tökéletesen értelmetlen jelenetet láthatunk. A film ráadásul meglehetősen hosszú is, és az egyébként jól elmondott, de nem feltétlenül szükséges epizódok szétszórják a figyelmet, alámerülünk egy kétórás filmvilágba, aztán felszínre keveredünk belőle, azzal az értékes tapasztalattal, hogy nekik se sokkal könnyebb. Csak ne panaszkodjanak: ők legalább azt csinálják, amihez értenek.
