Amilyen izmos a francia filmgyártás, a New York-i rendőrőrsök után közvetlenül a párizsi rendőrőrsök földrajzát ismerjük a legbehatóbban. Olyan ismerős a járás, hogy akár csukott szemmel is eltalálnánk az intézményi kávéautomatáig, s bár Maïwenn filmje különösebb figyelmet nem szentel a gépezetnek, azért jó tudni, hogy szükség esetén merre találni.
Különösebb figyelmet a rendezőnő a rend őreinek szentel, soraikon belül is külön kis családot képeznek a gyermekvédelmi részleg emberei. Ami szörnyűséget gyerekkel csak el lehet követni, arról mind szót is ejtenek a gyermekvédelmisek, s ha van a filmnek egy kevés kis újdonsága, akkor az az, hogy egy gyermekvédelmisnek a pedofil olyan szó, mint banki ügyintézőnek a kamat: a napi szókészlet része, kiejtését sem drámai csend, sem nagyzenekari felvezetés nem előzi meg. Maguk az elkövetők is a rutin részei, csak kevés olyan előállított van, akinek láttán ökölbe szorulnak a rendőri kezek. S hogy mit csinálnak ezek a munkás férfi- és női kezek a munkaidő leteltével, azt is megmutatja a film: van, aki boldogan él, s van, aki kevésbé, de mint arra percenkénti utalás történik, a gyermekvédelem és a kiegyensúlyozott polgári élet nem jár kéz a kézben.
Noha egymásnak adják a kilincset a válogatott gyerekszomorítók, a Polisse tulajdonképpen egy meghitt családi mozi, a maga kissé brutális módján hangulatos dolgozat a gyermekvédelmisek kicsiny és összetartó családjáról. Az erős közeg kétségtelenül jól jön a történetvezetésben nem túl erőskezű, viszont jó tempót diktáló rendezőnek, de mint azt például néhány éve Az osztály is bizonyította, nem kell a gyermekvédelemig futni, ha az ember drámai közeget akar. Bizonyos tehetség felett megteszi egy hétköznapi középiskolai osztályterem is.
