Taposs, Ghislain, taposs! Még lehetsz utolsó is!
Kezdetben a biciklizés teljességgel közömbös volt számomra. Nem mondom, ha idejekorán, csak úgy hozzám vágtak volna egy igazi verseny Favoritot, a csehszlovák sportipar egyik csúcsteljesítményét, elképzelhető, hogy korábban felébredt volna bennem a vágy az országúti kerékpározás iránt, ez azonban nem történt meg, így a bringa csupán egyszerű közlekedési eszközként funkcionált esetemben. És az igazat megvallva, el sem tudtam képzelni, mi lehet érdekes abban, hogy valaki esőben, szélben, vagy éppen tűző napsütésben tekeri a pedált, és még ez tetszik is neki. Ráadásul még vannak olyanok is, akik ugyanilyen zord időjárási körülmények közepette nagy tömegben kinn állnak az út szélén, és szurkolnak. Rajonganak. Imádják azokat az inas, nyurga fickókat, a bicikliversenyzőket. Merckx, vagy Indurain nagyobb sztár az ő szemükben akárkinél, sőt, még bárkinél is. A Tour, vagy a Giro a franciáknál, illetve olaszoknál nagyobb esemény szinte a focivébénél is, ez aztán végképp nem fért a fejembe. Aztán néhány évvel ezelőtt, a tévé előtt, élő közvetítésben és hűs szobában, rákattantam a Tour de France varázsára. Órákig bámulva a monoton tekerést, valami furcsa, meditatív állapotba kerültem, úgy éreztem, mintha én is ott taposnám a pedált a többiekkel, közben soha nem látott, gyönyörű tájak suhannak el mellettem, idilli falvak kanyargós utcácskáin surranunk végig, itt-ott emberek hagyják a kocsmaasztalon italaikat, hogy az úthoz futva (nekem is) tapsoljanak, kiabáljanak, ... Azóta rendszeres nézője vagyok a kerékpárversenyeknek, a tájékozatlanabbaknak jelentem: jelenleg a rákot is leküzdő Lance Armstrong a Király, és egy Bodrogi nevű magyar is ott tapos valahol a tömegben...
Ghislain Lambert is ott taposott valahol a tömegben, talán már húsz éve is annak, mikor még Eddie Merckx volt a mindent győző, legnagyobb bajnok. Persze, Ghislain nevére nem emlékszik senki sem, ez így természetes is, hiszen nem nyert soha semmit, egyszerű csapattag, "vízhordó" volt csupán. Pedig már gyerekkora óta egy cél hajtotta: Ő, mármint Ghislain Lambert legyen a legnagyobb bajnok, nagyobb még Merckx-nél is! Az elszántsággal nem, csak a természetes adottságokkal volt némi hiba, Ghislain egyszerűen nem született bajnoknak. Szívós munkával mégis beküzdi magát egy kiscsapatba, ahol aztán becsületesen dolgozik, amíg lehet. Rájön ugyanis, hogy aki eredményt akar elérni, annak doppingolnia kell. Természetes, hogy ő lesz az, aki az ellenőrzésen elbukik. Aztán később egyszer sikerül a média középpontjába kerülnie azzal, hogy sorozatosan utolsó lesz. Élete legnagyobb "sikerét" éri el ekkor. Jól fizető reklámszerződések, interjúk, úgy tűnik, Ghislain élete, ha kissé furcsán is, de révbe ér. Hősünk lelkiismerete azonban fellázad, és kiszáll abból, ami eddig a mindent jelentette neki.
Ennek a névtelen hősnek az életét, kálváriáját ismerhetjük meg Philippe Harel elbűvölően kedves, megható és mulatságos filmjében, nem megkerülve olyan rázós témákat, mint a doppingolás, a média és a reklám hatása a kerékpáros sportra (is). A fő hangsúly azonban a kisember eleve kudarcra ítélt küzdelmén van, mi az, ami mégis motiválja az embereket a kilátástalan küzdelemre, tehetség híján, de nagy szorgalommal, kiskapuk és kis csalások útján, de mégis becsületesen, hogyan élhetünk úgy, hogy az jó legyen. Hogyan éljük túl, hogy nem lehetünk nagy bajnokok? Benoit Poelvoorde (Ghislain Lambertként) zseniális játéka, a hiteles és ismerős hetvenes évekbeli miliő, az ellenállhatatlanul mulatságos szituációk kiválóan és dinamikusan ellenpontozzák a kellően hosszadalmas verseny-jeleneteket, jóleső és tanulságos szórakozást nyújtva nemcsak a sportfilmek kedvelőinek. Mondhatnám, kötelező penzum.
