zene: Antony Partos, Sam Petty
kiadás éve: 2014
kiadó: Lakeshore Records
játékidő: 55:35
Tíz évvel járunk a nagy összeomlás után, az Ausztrália végeláthatatlan pusztaságain átfutó poros országutak mentén élők kizárólag saját szabályaik szerint élnek, hisz már senki nincs, aki a törvénynek érvényt szerezhetne. Szótlan, névtelen férfi (Guy Pearce) tér be egy útmenti kocsmába, ám amíg bent időzik, három menekülő bűnöző elköti autóját, miután sajátjukkal elakadnak. Ám a kárvallott nem hagyja annyiban, és az ismét menetkész állapotba hozott járművel üldözőbe veszi a sajátját. Végül utoléri őket, ám a kocsicserébe a rablók nem mennek bele, és egy szóváltást követően leütik őt. Amikor magához tér, kapóra jön számára a trió tagjai egyikének felbukkanó, megsebesült öccse (Robert Pattinson), és együtt folytatják az utat. Míg a fiú arra keres magyarázatot, hogy testvére miért hagyta sorsára, idősebb társa továbbra sem hajlandó lemondani egyetlen tulajdonáról.
Noha az eredeti ("A vándor") helyett a magyar cím egy nagy leszámolással egybekötött akciófilmet sugall, az Országúti bosszú az említett stílustól a lehető legmesszebb áll. Leginkább egy Mad Maxbe oltott művészfilmnek nevezném, még akkor is, ha a Mel Gibson fémjelezte trilógia emlegetését David Michod rendező bizonyára visszautasítaná. Ez a kimondatlan gondolatok és a nagy, sőt annál is nagyobb hallgatások mozija, s ezzel egy kevesek által befogadható rétegfilmmé válik. Már az is a jól bejáratott ösvényekről történő letérést jelzi, hogy a nyitányban mindössze egy tömör mondat helyez el bennünket a helyszínen és egy nagyon közeli jövőben, s nincs magyarázat az apokalipszis eljövetelének okára, háttérismeretek nélkül lépünk be az antihősök életébe.
Hiába nagyszerű a Natasha Braiert dicsérő operatőri munka, valamint a kiemelkedően erős atmoszféra, aminek köszönhetően szinte mi magunk is érezhetjük torkunkban a fojtogató port, a kietlen tájakon suhanó kocsik utasaihoz hasonlóan, az alapvető probléma az, hogy a történet egyszerűen túl eseménytelen ahhoz, hogy ezek ellensúlyozzák a bő másfél óra alatti rengeteg üresjáratot. A színészként ismert Joel Edgerton (Exodus: Istenek és királyok) és Michod közös forgatókönyve sokszor játszik a nézői idegekkel, még abban az esetben is, ha valaki nem felkészületlenül, valamiféle dinamikus bosszúfilmre számítva ül le elé. Akadnak a logikát teljesen száműző mozzanatok is, mint amikor például a trió a levakarhatatlan üldözőt a kocsi mellett hagyja úgy, hogy a kulcsot alig három méterre hajítják. Azt viszont nem lehet elvitatni a produkciótól, hogy az elkorcsosult emberekkel teli világ megjelenítése emlékezetes, ahogy a két főszereplő játéka is. Guy Pearce markánsan van jelen szófukar vándorként, a nem teljesen épelméjű hátrahagyottat alakító Robert Pattinson láttán pedig egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ez az a romantikus lelkületű vámpírgyerek abból a tinilányoknak való végtelen sorozatból. A meglévő sztori tömörebbé tétele és plusz cselekményszálak bevonása esetén egy szavam sem lenne, így azonban sokszor azt éreztem, hogy csupán a monotonságot tűrő képességem van tesztelve, ezt meg nem igazán szeretem.
Persze a fentiek ismeretében miért ne találnánk problémás pontnak épp a zenét? A történet és a helyszín, valamint a kevés párbeszéd helyet adott volna egy emlékezetes score-nak, azonban a koncepció szándékosan a puritán megközelítés irányába tolta el Antony Partost és Sam Pettyt. E duó szállított muzsikát a rendező előző filmjéhez, az Animal Kingdomhoz is, és az együttműködés ez után sem szűnt meg. A bevált felállás szerint előbbi a tényleges zeneszerző, Petty pedig a hangdizájnba folyt bele, de a csak digitális formában megjelentetett soundtrack alapján a két alkotó valójában külön dolgozott. Petty ide került négy műve (ezekből egyet társszerzőként jegyez) zúgó-búgó, igen erősen filmfüggő ambient. Lássuk, melyek ezek. "(No) Vacancy" és "Crossfire": ezt hallja egy csatornában közlekedő patkány, ha a közeli játszótéren fújja a hintát a szél; a manipulált vonósjátékot szélzúgással elegyítő "Deja Vu" elférne bármelyik David Lynch-agyrémben; a rövidke "Two Themes for Rey"-ben pedig egy mogorva tuba a főszereplő. Bár Partos is megpróbálkozott hasonlóval (az "Arrival" leginkább egy szúnyograj mindennapjait idézi meg), nála a minimalista dallamok dominálnak. Az abszolút egy tőről fakadó "Campfire", "Pit Stop", "Motel", "Homecoming" és "Bonfire" ötöse tipikusan az ausztrál, kihalt pusztaságot idézik meg szomorkásan fúvósokkal, zongorával, vonósokkal és elektronikus kiegészítéssel. Ezt pedig meglehetősen stílusosan teszik - ilyesmit hallhattunk egyébként Peter Gabrieltől is az 1200 mérföld hazáig nagyszerű score-jában.
Az említetteken túl négy felvételt találunk még a kiadványon. A postrockban mozgó amerikai banda, a Tortoise "Four-Day Interval"-jával nyit az album, ezzel a monotonsága ellenére is érdekes, kattogó zenei kaleidoszkóppal. A szintén amerikai Colin Stetson szaxofonista visszafogott "Groundswell"-je már-már népzenének hat, és ebbe az irányba sorolható az osztrák Matthias Loibner tekerőlantos "Crystal Waters"-e is. A soundtracket William Basinski avantgárd komponista "Variation V"-ja zárja, ez a 15 perces monoton ambient, melynek hosszát semmi nem indokolja, lévén ugyanazt a pár hangot halljuk végig ismétlődni egy lüktető zúgással a háttérben.
E score kapcsán szokatlan dolgot tapasztaltam. Már az első hallgatásakor kialakult bennem a stabil hatos pontszám, azonban később a jelenetek alatt néhol már idegesített és öncélúnak találtam. Ez rendszerint fordítva szokott történni: egy önmagában nem túlzottan értékelhető filmzenéről olykor kiderül, hogy valójában szépen kiegészíti a jeleneteket. Itt többnyire működőképesek, ha nem is képviselnek komoly értéket a Partos-féle darabok, mert illenek a mozi hangulatához, és a korábban is létező, ide beválogatott felvételek sem lógnak ki, azonban a Petty nevével fémjelzett hangdizájnos elemek hatása már nem érvényesül kifogástalanul. És mivel ez nem a különálló hallgatásra, hanem kifejezetten a képek alatti helytállásra vonatkozik, meg kell állapítanom, hogy amennyiben nem albumként, hanem a film alatt hallott zeneként írtam volna a score-ról, úgy valószínűleg eggyel kevesebb pontot kapna, mert ezúttal a szerzemények különválasztva működnek jobban. Bár akit ez a zenei altípus kifejezetten taszít, az nyilván ezzel vitába szállna.
