Kellemes ki semmiség

Talán a franciák az egyedüliek a világ filmkészítői közül, aki úgy tudnak semmi-kis mozgóképeket készíteni, hogy a néző nem bosszankodik utána, idejét, pénzét pazarolta, sőt még hálás is, hiszen kellemesen érezte magát. Nem véletlen a "franciás könnyedség" kifejezés, ami nem azt jelenti, hogy a franciák felelőtlenek volnának, hanem (jókora sarkítással) azt teszi: míg az északi népek karikás-szemű depresszióval állnak az élet nagy kérdéséihez, a déliek meg túlpörögve gesztikulálnak, üvöltöznek és csapkodják a házi porcelánt, addig a gall fiúk és lányok csak mosolyognak egyet: c'est la vie, ez az élet. Ilyen hangulat hatja át Olivier Dahan új filmjét, A Csodacsapatot, amiben a tét látszólag nagy: apró sziget szélbarázdált arcú bretonjai harcolnak a bankokkal a halfeldolgozó-üzemük fennmaradásáért, illetve félresiklott focista-egzisztenciák hozzák helyre magukat, középpontban az önsajnálattól kis híján végzüllésbe fúló sztárral. Hangsúlyozzuk, a tét csupán látszólag komoly. Hamar kiderül, itt középgenerációs francia férfiszínészek jutalomjátékáról van szó, akiket egy film erejéig összeeresztetnek, teljesen kiszámítható, sablonos cselekmény szerint, hogy mi történik. S láss csudát: ha nem is elementárisan, de valami igenis történik, olyan ez, mint a főmenü mellé odapakolt köret, jó, ha adnak, de azért megvagyunk nélküle, ám ha rosszul sikerül, elmegy a falatozástól a kedvünk. Ebben az esetben jól sikerült; azaz: bájt és hangulatot hordoz ez a mozi, ami minden hibáért és hiányosságért kárpótol.

[img id=459537 instance=1 align=left img]Csapatépítés

A Csodacsapat nem úgy sportfilm, mint mondjuk a Tűzszekerek, A hosszútávfutó magányossága, vagy A harcos. Azok közé a filmek közé tartozik, amikben egy csapat – banda, társaság – egy fontos, nemes célért verbuválódik össze, és a film ezt a verbuválódást, illetve a fontos célért való küzdelmet mutatja be. Ehhez képest másodlagos a futballmiliő. Lehetne akár olyan válogatottról szó, mint A piszkos tizenkettő brutálbandája vagy az Ocean's-filmek simliteamje. Természetesen akadnak átfedések a sport és "csapatépítő" mozik között, a vígjátéki tónus okán (például) két amerikai produkció juthat eszünkbe, a Keanu Reeves-szel és Gene Hackmannal forgatott A cserecsapat, valamint Ben Stiller és Vince Vaughn mozija, a Kidobós: Sok flúg disznót győz. De esetünkben az összeverődés folyamata viszi a filmet, s persze a megjobbulás, miszerint a szemétre dobott, jobb napokat látott futballsztárok újra emberek lesznek-e, azazhogy most tényleg átitatódnak-e az élet mélységeivel, igazi örömeivel, az egykori üresfejű, felszínes címlapfiú-imidzstől többé válnak-e; vagy sem?

Konzervgyáriak a nemzeti bajnokságban

A néhai futballkiválóság, Patrick Orbéra (José Garcia) játékosi és edzői karrierje elmúltával csak iszik és drogozik. Egy élő tévéadásban elkövetett pofozkodása miatt a bíróság észre téríti: vagy folytatja züllött életmódját, és eltiltják kislányától, vagy bejelentett, rendes munkahelyre és életvitelre tesz szert. A bírónő történetesen tud egy lehetőségről, ahol Orbérát tárt karokkal várják: egy isten háta mögötti breton sziget halkonzerv-gyári csapata keres trénert. A halászok az elszánt Titouan Leguennec (Jean-Pierre Marielle) vezetésével ingatlancápákkal küzdenek az agyonjelzálogozott kisvárosi gyár megmaradásáért – a szükséges pénzt egyetlen módon, a francia kupán való jó szerepléssel teremthetik elő. Ehhez a szerencsés véletlen folytán még versenyben lévő konzervgyári futballcsapatnak a következő három meccsét meg kell nyernie. A helyi erők lesújtó szemléje után Orbéra hirtelen elhatározással úgy dönt, összecsődíti egykori A-ligás játékostársait. Csakhogy mindegyik súlyosan defektes. Marandella, a "marxista" kapus (Ramzy Bedia) nem akar védeni. Léandri, a gólkirály (Franck Dubosc) színészi, nem labdarúgói babérokra tör. Ziani, a csatár (Gad Elmaleh) pánikbeteg és mizantróp. Wéké N'Dogót (Omar Sy), a középpályást vérmes neje üti agyon, ha meglátja focizni. Berda (Joey Starr), a hátvéd pedig Angliában vendégjátékos: Manchester alvilágában verekedik. A focilegendák nem hogy egymással, önmagukkal sem jönnek ki. Orbérának csodát kell tennie, hogy gatyába rázza a fiúkat, és megmentsék a falut. S magukat.

Egyszerűség lakik benne, mosolyogva, szelíden

A delejes hangulatú Hüvelyk Matyival pályát indító Olivier Dahan író-rendező (a Bíbor folyók 2.: Az apokalipszis angyalai után) a Piaf című drámájával vált világhírűvé (és Oscarhoz segítette Marion Cotillard-ot és sminkesét). A hazánkban be nem mutatott My Own Love Song (főbb szerepekben: Renée Zellweger, Madeline Zima, Nick Nolte, Forest Whitaker, Elias Koteas) című, éneklős–tolószékes–road movie-s dramedyjét követően készített el A Csodacsapatot, talán a levezetés és az örömjáték célzatával.

Dahan, Philippe és Marc de Chauveron, Isaac Sharry forgatókönyve semmi váratlan fordulatot – rosszmájúan: eredetiséget – nem tartalmaz, ám pont ettől jó. A sablonokat a (meghatározóan vígjátéki) színészek, "a lordok" (ez a film eredeti címe) élettel, jó kedvvel töltik meg. A poénok, vicces beszólások jók, az érzelmi (vagy: tanulság-) tényező épp annyi, amit egy ilyen film elbír.

A remek magyar szinkronhangok közé csempészett bennfentes vicc, miszerint a cameo szerepben felbukkanó, magát alakító Jean Reno hangját Mészöly Kálmán kölcsönzi, a magyar futball-legendának a mozinézők körében való csekély ismertsége miatt nem fog érvényesülni. Sebaj, ez a legkevesebb, A Csodacsapat másfélóra mosolygós szórakozásra teljesen megteszi.

Kinek ajánljuk?
- Francia vígjátékok kedvelőinek.
- Aki hisz abban, hogy utolsókból lesznek az elsők.
- Gyakorló és nyugdíjba vonult futballsztároknak.

Kinek nem?
- Komédiában kizárólag a hollywoodi világsztárosokat értékelőknek.
- Gyógyíthatatlan pesszimistáknak.
- Bankoknak. (Nyilván megint rosszul járnak. Filmen legalábbis.)

6/10