Később hat
Annak idején a mexikói Alejandro González Inárritu Korcs szerelmek című filmjénél éreztem hasonlót, baromi vontatottan kezdődött az egész, azt hittem, negyed óra után otthagyom az egészet. Különböző szálakon folyt a történet, és bár sejteni lehetett, hogy az elbeszélés sínpárjainak előbb-utóbb csak keresztezniük kellene egymást, de egyáltalán nem utalt rá semmi, hogy ezt nekem érdemes lenne megvárnom. Utána jött, ami jött és két órával később már nyilvánvaló zseniként emlegettem Inárritút, a Korcs szerelmeket pedig az év egyik legfontosabb alkotásaként. Na most A beszélő titkaival húzott párhuzam idáig azért nem megy el. A kelleténél kábé félórával hosszabb film nem igazán hoz katarzist, hatása talán csak másnap jön elő, amikor újra és újra lepergeted magad előtt az eseményeket, az én-hogyan-cselekedtem-volna kérdését, és rájössz, több volt benne, mint amennyi látszott. Persze a mozizás már csak olyan tevékenység, amit szeretünk akkor élvezni, amikor bent ülünk a vetítőben.

A börtön ablakában
De mi mindenről is van szó? Zorah arab asszony, épp fiát temeti, fájdalma néma, próbálja erősnek mutatni magát. A gyilkosság gyilkosságért kiált sokak szerint, ő egyelőre megelégedne annyival, hogy szemtől szemben üljön azzal, aki elvette gyermeke életét. Franciaországba utazik hát, ám nincsenek konkrét tervei. Szinte akaratlanul lesz bizalmasa a családnak, segítő kezet ad ott, ahonnan inkább elvenni volna oka. Stéphane elég jelentéktelen figura, lóti-futi munkát végez, barátnője kihasználja, semmibe veszi. Senkitől nem remélhet támogatást, viszont aki teheti, belerúg. Akciófilmes toposz kapcsolódik azonban arcához: minden vonása megegyezik egy megérdemelten sitten ülő gengszterével. Aki szép pénzt kínál neki, ha beül a helyére a börtönbe. Laure tizenhat éves lány, francia is, mit tehetne mást, mint lázad a világ ellen. A családi háttere speciel adott is hozzá. De talán azt talán még ő is túlzásnak érzi, hogy amikor alig pár hete megismert anarchista fiúját börtönbe zárják, ő hitet tegyen mellette.

Áll az alku?
Léa Fehner kísérletezni vágyott első filmjében, voltak neki történettöredékei, egymáshoz nem igazán kötődő, novellisztikus elbeszélései, amiknek nem volt nehéz találnia egy közös nevezőt; ez lett a beszélő, mint helyszín, ahol a film végén a sztorik, ha nem is, de a szereplők összefutnak. Így újabb négy-öt rövidfilm helyett mindjárt lett neki egy nagy. Ám amíg más, hasonlóan a párhuzamos történetvezetéssel operáló alkotóknál nyilvánvaló erényként emlegetjük a különálló sztorik fokozatos összejátszását, majd egy idő után egy nagy, jól működő egészbe rendezését, addig Fehner elég átlátszó módon a gombhoz varrta a kabátot.
A cselekmény konkrét egymásra hatásának híján ugye nem sok egyebünk marad, mint a hangulati elemek közös összeegyeztetése. E szempontból, ha nagyon akarjuk, akkor valahol a felelősségvállalás és a döntéshozás fogalmai mentén találhatjuk meg az összekötő kapcsot. Több is ez, mint hangulati elem, hiszen szereplőinknek nem egyszerűen fáj a fejük a sok gondolkodástól, hanem itt és most tényleg lépniük kell valamit, jobbra vagy balra, mert a kamion az jön szembe, egy helyben nem maradhatnak.
Mindhárman félnek majdani tettük következményeitől, de félnek amúgy is, a mindennapokban, része ez az életüknek. A férfi, az asszony és a tinilány hiába három külön generáció, különböző élettapasztalatokkal és motivációkkal, mindannyiuknak önmagukat kell meghaladniuk ahhoz, hogy felemelt fejjel nézhessenek tükörbe másnap.

Kinek ajánljuk?
- Párhuzamos történetvezetés kedvelőinek.
- A francia filmek rajongóinak.
- Akiknek sok idejük van.

Kinek nem?
- Akik az egyenes ívű elbeszélést preferálják.
- Akik robbanó konfliktusokat akarnak látni elfojtottak helyett.
- Akik a magával ragadás élményét keresik, nem a lassan kúszó hatást.


6/10