"Az évszázad művészi bűntette" akár egy rablómozi is lehetne. Összeáll egy csapat (a kötelező belső emberrel együtt), kikémlelik a helyszínt, kijátsszák az őröket, és az éj leple alatt végrehajtják a ? mit is? Performance-t? Őrültséget? Játékot?
A rablómozit sosem lehet megunni. Lefogadom, kétezer-egyszázban is készülni fog olyan film, ahol a személyiségtárolóból frissen szabadult, szimpatikus bűnöző a barátaival kirámolja a virtuális bankot (az utolsó félórában, másfél óra előkészület után). Arra viszont már nem mernék fogadni, hogy még egy ilyen dokumentumfilm elkészülhet kétezer-egyszázban vagy valaha. Egyszeri őrültség egyszeri megörökítése az Ember a magasban.
Philippe Petit, francia huszonéves megszállott és rablómozi-rajongó, 1974-ben átsétált a World Trade Center két tornya között egy drótkötélen. Gyerekkora óta vágyott rá, hogy megtegye. Autodidakta módon tanult meg kötélen járni, amatőr eszközökből állította össze a felszerelést, haverokat és a haverok ismerőseit gyűjtötte össze a csapatába. Kileste az ikertornyok biztonsági rendszerét, igazolványt hamisított, szerzett egy belső embert. Kivárta a megfelelő időt. Kicselezte az őröket. Feljutott a tetőre, és aztán majdnem elbukott mindent, mert, éppen mint amikor a filmekben, mégis közbejön valami apróság, lezuhant a kötél. És végül megcsinálta.
Nem véletlen a legjobb dokumentumfilm Oscarja meg a teherautónyi egyéb díj, az Ember a magasban roppant izgalmasan mutatja be a történteket és roppant szeretetre méltóan a szereplőket. Csakhogy közben alapvető kérdésekre nem válaszol. Kíváncsi lennék például a miértre: mi oka volt Petite-nek, hogy megtegye? Meg lehet magyarázni racionálisan? Van bármi értelme? A film nem árulja el, hogy művészeti teljesítmény, előadás volt-e a séta vagy csak egy őrült ember játéka az életével. Hát miféle hajtóerő az, amiért a saját életét is kockára tette a főszereplő és a főszereplő életét a csapat? - És aztán még egy csomó dologra nem derül fény: honnan futotta nekik repülőjegyekre, drótkötélre, felszerelésre, álruhára, hamis igazolványra, New York-i hetekre-hónapokra? Vitatkoztak-e az ötleten, volt-e, aki ellenezte? Hogyan számolták ki a tornyok kilengését, hogyan rögzítették a segédkábeleket?
Mindezekről nem szól a film, és mégsem érzem igazán a hiányt - el kell árulnom: a felemlegetésükkel fogást kerestem a filmen, azon keresztül Petit-en, mert a fölhözragadt személyiségem, ami sose engedné, hogy én ilyesmit csináljak, gonoszul irigykedik rá. Valójában mindez a kérdés olyasmi, mint a költők életrajza és műveik elemzése az irodalomtankönyvben: nem maga a költészet, csak kiegészítés hozzá. Egy átlagos dokumentumfilm feltárta volna a hátteret, ahogyan a tankönyv is feltárja, egy átlagos dokumentumfilm elemezte volna a tettet, ahogy a tankönyv a verset. Az Ember a magasban semmi egyebet nem tesz, csak bemutatja a művet - a művészt, amint négyszázötven méter magasban sétál a kötélen. És ott hagyja az embert a kérdéseivel, mint a legtöbb jó vers.
