A tévelygő ember. Nem ő mondta magáról, róla mondta Jelenits István A Nincsből a Van felé bemutatóján. Igazat adott neki. A könyvet 2012-ben írta.

A szabad ember, ezt sokan gondoltuk róla a hetvenes-nyolcvanas években. A Társadalmi csapdákban (1979) és a Diagnózisokban (1982, 1986) találkoztam először vele. 

A József Attila Gimnázium első osztályosaként részese lehettem Bóna László alternatív előadásainak, amelyeket hétfőnként, este hattól az egyik alagsori teremben tartott. Nehéz volna akár belekezdeni, nemhogy a végére járni, mi hangzott el hétről hétre abban a néptelen belbudai középiskolában. Hozzávetőlegesen úgy fogalmazok: eget rengető, életbe vágó dolgokról volt szó. Ezen belül: művészetről, filozófiáról, szociológiáról, politikáról.

Szándékosan pontos leszek: a szabadságról. Hankiss Diagnózisokja itt került elő – persze. A nyolcvanas évek éppen elkezdődtek, a jelen történetietlen perspektívájából nézve a Kádár-korszak percei megszámlálva; csöpögött és olvadt a rendszer gyönyörű találmánya, örökbecsű metaforája: a téli fagyi. Nekem akkor nem úgy tűnt, hogy ennek vége lesz, kamaszkorom beköszönte nyilván súlyosbította a „diagnózist”.

És, ha jól emlékszem, annak az értelmiségi szubkultúrának megannyi tagja, akikért rajongtam, sem a végórák fölött érzett önfeledt öröm karneváli ünneplésével töltötte az időt. Rövidítek: baromi nyomasztó és kilátástalan volt a külső és belső tájkörzet. Főként azért, mert az idő állt, ahogyan a diktatúrákban szokott. Nos, ekkor elolvasni Hankiss könyveit, bár enyhületet nem adtak, a kíméletlen látlelethez - mondjuk inkább: tisztánlátásnak - rémületesen közel hoztak. Miközben ezt írom, nincs kézközelben a Diagnózisok, de a kukás példát megjegyeztem, azóta sem felejtettem: Az egyik belvárosi utca autósávjában helyezik el az ominózus szemetes edényt, majd megfigyelik a reakciókat. Nem történik látszólag semmi különös, hiába a torlódás, a kellemetlenségek: senki nem száll ki, mindenki ”előz”, kikerüli az akadályt. A demonstráció sikeres volt; Hankiss a szabadság és a szolidaritás hiányáról adott számot, ráadásul plasztikus erővel. Noha cselekvő gyakorlatuk alig, értelmük mégis volt e szavaknak.

Ez a tapasztalat, a hiány tudása aztán mégis takarásba került. 1989 hirtelen minden addigi alapos borúlátásunkat felülírta; a remény, a hit – ha szétszedjük a ketrecet, öntudatos és felelősségteljes polgárok gyülekezetévé válunk –, kiderült hamar, megcsalt mindannyiunkat. Noha a Kelet-európai alternatívákban a kedvezőtlen forgatókönyveket végigvette, talán Hankisst is. (Az ábránd néhány pillanatát ma sem adnám semmiért.) Ha más nem, tévéelnöki szerepvállalása nem hagy kétséget afelől, bízott benne, az el nem kötelezett, valóban független értelmiségi képes moderálni az akkorra már akár áldatlannak is nevezhető állapotokat, a kétoldali, ádáz szembenállást. Természetesen elbukott; azt a koncepciós ízekben gazdag pert, amelynek nézői lehettünk, mégis emelt fővel, az elegáns és autonóm, a közösségért tenni kész férfiként harcolta végig.

De, félreértés ne essék, vereségéből sem önsajnálat nem következett, sem pedig integritásának feladása. A mérlegelő, analizáló írástudó szemszögéből egy jóttányit sem engedett. Nem adta fel; elindította a mégoly visszhangtalan Találjuk ki Magyarországot, később a Találjuk ki Közép-Európát mozgalmat. Ambíciói a politikai pártok és ideológusok szenvedélyeitől egyre inkább lángot kapó, vicsorgó Magyarországon, az elszenesedő tarlón táptalajra nem lelhettek. Időnként megkérdezték, ha úgy hozta, emlegették, ám értő, kíváncsi, nyitott tekintettel, értő füllel odafordulni hozzá senki (értsd: a mainstream értelmiségi-poltikusi gárdát) nem mutatkozott. Nem pusztán emiatt – feltehetőleg szellemi kromoszómáiban is megírt volt sorsa – irányt váltott, és egyre élénkebben a filozófia és a teológia nagy kérdéseinek történetét kezdte vizsgálni. A lételméleti hagyományok mátrixaiban megsokszorozódott emberi történetet.

Ez a pár sor a tévelygő és a szabad emberrel kezdődött. Hankiss szabad volt a diktatúrában, de hogy szabad tudott-e lenni a szabadság feltételei között, arra nehéz válaszolni. Attól tartok, beigazolódni tűnik kérlelhetetlenül: akiknek élete a szocialista világ keretei között zajlott, a szabadság cselekvő, zsigeri valóságát soha meg nem tapasztalhatják. Hankiss tudta ezt, megpróbálta; a tévelygés bátorságáig eljutott.

Amikor egy kiemelkedő életre emlékezünk e kies hazában, annak egyszeri, társtalan voltát szoktuk hangsúlyozni. Hankiss esetében sem lehet ez másképp. Ám azt minduntalan elmulasztjuk, mi volt az, amit, ki-ki a saját módján elmulasztott meghallani az élő szóra már nem bírható eltávozott munkásságából. Mi az, ami benne megvolt, s belőlünk hiányzott. Azt gondolom, a következetes, a napi hisztériáknak és szélütéseknek magát megadni nem akaró, az egyetlen, megfellebezhetetlen igazság bármely oldali, hatalmi lázálmától magát messze távol tartó, a kultúrát a politikai érdekekkel nem összekeverő és annak alárendelni nem hajlandó tartás, méltóság, aminek híján voltunk, vagyunk. Számadással tartozunk; Hankiss Elemér halála, fájdalmasan elhagyott helye fölött talán volna erre még esély.