Hamvai Kornél: Hóhérok hava
(Katona József Színház)
Ez a formanyelv vállalja és kiaknázza, hogy a kellékek kiképzésében és használatában nem mindig győz a logika. Nem bútorok és tárgyak: készségek és jelek dolgoznak együtt, szerepelnek együtt a színészekkel. A nyitódó-csukódó redőnyű fal - amely mögött lakás, bolt, iroda lehet - ezzel a nyíló-záruló elemmel legalább annyira guillotine, sorsok intézője, mint a "valódi" nyaktiló, melyre színjátékot bemutatva lépnek, és amelyen bohóckodva halnak az áldozatok. A nagyszituáció paródiája a most nem kényszerűségből vagy praktikusságból alkalmazott egy színész - sok szerep megoldás. A meghalók más alakban reinkarnálódnak, az eltűnők újra előtűnnek. Még a halált illetően is megszűnik a stabilitás, a végérvényesség érzete. A hóhérok havának se rendje, se törvénye.
Aschernál a színészi szabadság nem szokott szabadosság lenni. Ezúttal sem az. Üresjáratai nem - üresebb járatai akadnak a Katona estéjének. Szakács Györgyi jelmezeit viselve olykor-olykor nem az eszme tohuvabohuja és nem a sokaság lepi el a színt, csak a formálásbeli, átmeneti disszonancia és a hemzsegés.
A tizenkilenc plusz egy színművész az antropológiai világteljesség igényével jeleníti meg a sokfigurás panoptikumot. Valamennyien kiválóak - képtelenség felsorolni e helyütt a neveket, s méltánytalan egyik vagy másik életre hívott alakot rendelni a nevekhez. Ascher elérte, hogy akárki és akárkiként jelenik meg a színpadon, az újról azt hiszi, hogy az feltétlenül jó; hogy azt szolgálni kell - vagy feltétlenül azt kell szolgálni -; s ha az új nem jó, az érthetetlen. E színészi közelítésben felértékelődik az elsöpört, tiltott, feledésbe fojtott régi - melyről persze ne legyenek illúzióink. A közreműködő színészek akkor érnek el fokozott hatást, ha a forradalom teatralitását van módjuk hangsúlyozni - a hóhér, az áldozat és a bámészkodók színházszerű, pszichológiai egymásrautaltságát, az eseménymenetet kísérő állandó szemfényvesztést: bűvészek, feltalálók, ötletgazdák meg valami Napóleon hókuszpókuszait. Állandóan hullámzik a színpad, egyik kép "bejön" a másikba, a kellékek antropomorfizálódnak, az aktorok tárgyiasulnak: a zembertragédiája londoni színébe, a Bábjátékos bódéjába bezuhant - át a Prága-törmelékeken - a párizsi szín.
Bár egy színész hat alakot is kirázhat a kisujjából, Básti Juli hármas szereplegyezője a legfontosabb. Ő vissza-visszatérő fő-mellékfigurát (Mme Sénac, a kurva fogadósnő, aki könnyedén megszerezhetné az etikai doktorátust), férfit (a hatalmaskodó, de hatalomszegény új főnök) és töltelékszemélyt (Mme Lavoisier) is megformál. A vázlat - az első két esetben - nála portrévá növekedhet, mert ő láttat a legtöbbet abból, mint szállt ki a lélek a forradalom nagyszabásúnak szánt vállalkozásából.
A "Roch és a többiek"-színműben Gazsó György adja Rocht. A guillotine-t Isten segedelmével kezelő, joviális életkioltó az állandó meglepődés stádiumain átevickélő kisember, a történelem kedvenc tápláléka. Gazsó akármit tesz: ha pislant, ha cipőt húz, ha férfiúilag teljesít, ha pénz után koslat, ha léghajózásról álmodik, azt mindig egy kimondatlan "hinnye!", "azannyát!" kíséri. Ez a bődületes naivitás szabályozza mozdulatainak cikkanásait, színpadi közlekedésének lassulását-gyorsulását. Az "egybeszabott" figurából a személyiség résein nemegyszer kifüstölög, kilávázik a bujaság, a gyűlölet, a karrieréhség. A korban, amelyben minden álca, a naivitás is álruha. Arra elég, s épp ez elég arra, hogy a hóhérok havában épp a hóhér Rochnak ne kelljen hóhérolnia, állhatatos iparkodása ellenére sem. Gazsó lágy színpadi kőtömb: alkata és játéktechnikája megjeleníti a saját maga ellen forduló thermidor bipolaritását.
Amikor semmi nem igaz, és nem igaz semminek az ellenkezője sem, nem igaz, hogy a hóhér nem kap borravalót. A fővesztésre ítélt tudós Lavoisier busás jattot nyom Roch kezébe. A nagy kémikust nem ő szabadítja meg esze tokjától. Roch látja és tanúsítja (a pénzért), hogy Lavoisier levágott fején/fejében a szem még hunyorgott (de mennyit! de hogy!). Más tanúk ezt letagadják, a jattot elmarják. Volt, nincs. Hóhérok hava.
