Luc Besson több éves hallgatás után új filmmel jelentkezett, eddigi nyilatkozatai szerint utolsó rendezésével. Életműzáró darabként valami igen fajsúlyosat várnánk A nagy kékség, a Nikita és a Leon, a profi rendezőjétől: egy igazi magnum opust, egy központi filmet, amely új kontextusba helyezi eddigi munkásságát és hosszú évekre csócsálnivalót ad a kritikusoknak. Besson azonban magasról tesz minden előzetes elvárásra: Arthur és a villangók című mozija fergeteges, félig animációs, félig élőszereplős mese-kalandfilm Besson saját mesekönyvéből adaptálva, s melegen ajánlott szórakozás mindenkinek egy könnyed délutánra. Feltéve, ha nem éppen egy tipikus Luc Besson-filmre számítunk.
Arthur (Freddie Highmore) alaposan elhanyagolt, de minden szépre-jóra fogékony kisgyerek, akit a bentlakásos iskola után, nyáron nagymamája (Mia Farrow) nevel. Arthur rajongással csüng a pár éve eltűnt nagyapja, Archibald alakja köré szövődő legendákon: a bátor Afrika-utazó nagyapó állítólag kapcsolatban állt egy titokzatos aprónéppel, a villangókkal, s még mesés kincsük hollétéről is volt tudomása. Ez a kincs most igen jól jönne Arthurnak, mivel egyetlen biztos menedékét, nagymamája idillikus otthonát árverezéssel fenyegetik. Arthur elhatározza, hogy felkutatja a kincset. Az ifjú Sherlock Holmes kalandjaiba illő rövid és izgalmas intro után Arthur megfejti nagyapja hátrahagyott jelzéseit és eljut a villangók országába. Az igazi kaland ott kezdődik: a villangók népe harcban áll a gonosz Maltazarddal, s a birodalom megmentésére induló ifjú trónörökösnő, Selenia hercegnő és öccse mellé társul szegődik Arthur is. A villangók és a kincs sorsa már csak az ő kezükben van.
Nagy meglepetésre ne számítsunk, a film stabilan tartja magát a mesék sémájához és ismerős szüzséjéhez, de Besson mindent megtesz, hogy mindehhez valami pluszt adjon hozzá. Ez sokszor nagyon jól sikerül, sokszor viszont nem. A Ponyvaregény zenéjének vissza-visszatérő dallamai, Max, a rasztás villangókocsmáros szövegei viccesek és teljesen a helyükön vannak. Ám Maltazard monológja, miszerint valami (nemi?!)betegség folytán torzult el testileg(-lelkileg), és Selenia és a tízéves Arthur csókja, már-már tini jellegű, elég explicit gerjedelme csúnyán sántít. Egyébként e két utóbbi furcsaság együttese minden, kicsit idősebb nézőben igen perverz konstellációt és kibogozhatatlan (lehet, hogy nem is létező) didaktikai nyomvonalat alkot, amelyet a mozit elhagyva nem igazán szeretnénk elemezgetni.
Ezen túl sok panaszunk nem lehet: Freddie Highmore lelkes és tehetséges, játéka hiteles, nem is csoda, már legalább harmadjára játssza el ugyanazt (Én, Pán Péter, Charlie és a csokoládégyár, Arthur és a villangók). Mia Farrow aranyló fürtű nagymama, jó őt újra vásznon látni, s amikor minden egyes nap elteltével a letépett naptárlapot egy Days without You feliratú dobozba helyezi férje emlékére, annak a pillanatnak van valami filmen-időn túli ódon bája.
Érdekes film az Arthur és a villangók: ha nem tudnánk, hogy ki rendezte, leleményes és kedves mesének könyvelnénk el; de így félő, hogy Besson alkotása elvész valahol az elvárások, a fanyalgó fogadtatás és a rendező eddigi munkásságának árnyékában. Pedig Bessont nem kellene komolyan vennünk, hiszen az Arthur még csak könyvének első két részét öleli fel, s biztos, hogy fog jönni valamikor még a második rész is. S ha igen, miért pont ott állna meg Besson?
Különben is: pár éve már tudjuk, hogy Peter Jackson nem evilági szerzet, hanem igazi hobbit; ha valaki végigüli a stáblistát, látni fogja, hogy Luc Bessonnal is valami ilyesmi a helyzet. Most mégis: hogy hihetnénk egy játékos kedvű villangónak?
