A darab címe tényleg "beszélő fejek" - de angolul (talking heads) ez (egyebek mellett) egy összenőtt szókapcsolat, magyarul meg nem. És nem is fejek beszélnek, hanem egész nők; ők mondják Alan Bennett novellaszerű monológjait. Ezek a monológok nem elképesztően jók, hanem eléggé jók, igazi (angol) szakember írta őket, a jó iparos gondosságával. Patikamérlegen adagolva bennük a tipikus meg az egyéni, előre gondolva a hatásra is: ismerjünk magunkra, de ne érezzük találva magunkat; akár mi is lehetnénk, de hál' isten, nem mi vagyunk a hősei ezeknek az eléggé szomorú történeteknek. Amelyekből több van, mint az a négy, amely a Thália Új Stúdiójában elhangzik; Bálint András, a rendező nyilván válogatott a Vajda Miklós által érzékenyen és invenciózusan fordított monológokból. Az eléggé jók között van egy igazán jó is; a jó szakembert olykor meglátogatja és homlokon csókolja a múzsa.
Négy színésznő ül a színpadon, négy különféle széken, különféle jelmezben, de egyaránt szobormerev arccal - mintha azt mérlegelnék: érdemesek vagyunk-e történeteikre. (Azok vagyunk.) Aztán hárman el, egy ott marad és belevág.
Irene Ruddock történetét Almási Éva mondja el; az az ő legfőbb dolga, hogy reflektálatlan legyen. Irene ugyanis grafomán levelező - de nem olyan ám, mint az okos, precíz és szellemes Del Medico Imre, hanem feljelentgetős, puszta jobbítási szándékból, és halvány fogalma sincs arról, hogy rettenetes alak. Hiszen mániás; nem tudja abbahagyni, nem ismeri a határokat - és az ő sajátos nézőpontjából igaza van, az ő magányának sincsenek határai, övé hát a világ, és neki dolga van. Almási valóban reflektálatlan, sőt: valójában boldogságtörténetté kanyarítja a sztorit; Irene akkor lesz boldog, amikor mindenki más boldogtalan lenne - ez a poén a végére.
A lelkész felesége alkoholista - hogy ezért lett a lelkész felesége, vagy azért lett alkoholista, nem derül ki, de itt is a boldogtalanság a fontos. Börcsök Enikő Susanje rendkívül intelligens; ő aztán látja magát kívülről-belülről. És látja a szűkebb és tágabb környezetét is, valamint mindennek a valódi értékét is látja: a lelkész és bigott követői álszentségét épp-úgy, mint a saját részvétlen közreműködését az ügyekben és a házasságban, vagy zugivó jellegű alkoholizmusát. Börcsök szűkített intonációja, visszafogott előadásmódja épp azért kelt erősebb érzelmeket, mert ő maga kevéssé érzelmes. És amikor legalábbis némi "üzemszünetet" lel a boldogtalanságban a fiatal indiai kereskedő üzletének hátsó részében egy lencsés-zsákon, akkor sem boldog lesz, csak nyugodt. Kis időre. Bennett tolla ebben a történetben mutatja a legjobb formáját: tényleg egy egész élet préselődik a monológba. Börcsök ezt sem hagyja ki: az apró jelenetekben, szinte észre-vétlen fordulatokban ott a táguló idő - ez így megy, és így fog menni a végtelenségig.
A Béres Ilona által előadott monológ a "Dudorászó" címet viseli - tanítani lehetne rajta (szerintem tanítják is) a monológírás mesterségét. Ahogyan egy erős és konkrét felütés után távolról, szinte madártávlatból néz az író (az asszony szemével) a helyszínre, a kisvilágra, majd fokozatosan ráközelít, és utána indítja el magát a történetet, szabályos ritmusban váltogatva az előre-, illetve visszafelé haladást, valamint a fő szálat és az azt mintegy ellenpontozva kísérő kertápolási szenvedélyt, hát az majdnem inkább maga a szabályzat, mint a végtermék. Béres Ilona színészi személyisége úgy fűti át Rosemary figuráját, hogy átlendül a kiszámíthatóság, a jól megcsináltság fölött, és valójában egy igazi vonzalom és egy igazi kötődés kialakulását és történetét közvetíti. Mintegy mellesleg lehull azért a lepel saját házasságának súlyos titkáról, de fontosabb ennél a gyilkos szomszédasszony iránt ébredő empátiája, szeretete. Mire a történetet elmeséli, már túl van mindenen; úgy ül a hatalmas fotelban, mintha soha többé nem tudna - és nem akarna - fölállni onnan.
A negyedik monológ kissé "széttaposott" helyzetgyakorlat: no-name statiszta színésznő szeretne lenni, castingra megy és bármit bevállal. A bármi pedig eléggé sivár és kiszámítható, amiként a közeg is csupa sablon: bunkó senkik nagy mellényben adják az üres bankotÉ A színésznőcske pedig liba ugyan, de lehet benne valami, mert jól játssza magát. 't pedig igazán jól játssza Pokorny Lia; hol csicsereg kerekre nyitott szemmel, hol ajakbiggyeszt sajnálkozón, hol túlartikulál önigazolón. Lesley nevű figurájának mindenre elmélete van, mindent fejből, de legalábbis fejjel szeretne csinálni, aztán mégis inkább altesti aktivitással halad, de nem előre. Pokorny valójában egy nagy ívű karikatúrát rajzol meg úgy, hogy eszközeiben nyoma sincs a karikaturisztikus ábrázolásnak; az összhatás az maróan gúnyos.
Az egésznek az összhatása pedig - stabil. Mondhatnánk szórakoztató színháznak is, hiszen színház is meg szórakoztat is, legalábbis engem, akit ezernyi szórakoztatónak szánt produkció viszont kicsit sem szórakoztat. Úgy gondolom, láttam négy élethelyzetet, sorsféleséget, jól odarakva, még jobban eljátszva - ez tud elég lenni.
Thália Színház, február 16.
