Az öreg, ám kitűnő formában lévő autó, a Gran Torino persze a főszereplő metaforája, de ugyanúgy Clint Eastwoodé is. A vén cowboy egyre keményebb és jobb lesz az idővel. Én már a Titokzatos folyó óta elfogult vagyok felé, a Levelek Ivo Dzsimáról és a Gran Torino pedig végleg megerősített abban a hitemben, hogy Eastwood napjaink egyik legjobb rendezője - ami nagy szó, tekintve, hogy a mi napjaink az ő számára már a sokad-virágzás napjai.
A Gran Torino elvileg búcsúfilm. Eastwood nem akar többet játszani. (Rendezni szerencsére még igen, a következő filmje már forog is.) Nagy kár lenne, ha igaz lenne, mert jobb színész, mint valaha; Walt Kowalski karakterét már az első percben a szívébe zárja a néző. Nem megszereti, azt azért nehéz: a veterán keményebb, mint bárki, akit Eastwood eddig eljátszott; Piszkos Harry, a szótlan cowboy és a boxedző együtt, rigorózusan megvénülve. A világ változhat körülötte, ahogy akar, ő még akkor is az arany ötvenes évek, Eisenhower (egy másik kemény öreg) és a világot uraló tiszta Amerika korszakának erkölcseit őrzi, azokat az időket, amikor még nem volt Beatles, sem szexuális forradalom, az elnökök nem mondtak le, a háború pedig nem a sajtó számára rendezett előadás volt. Mondom, ilyen figura a főszereplő, és ki tudná jobban eljátszani, mint Eastwood, akinek már az arca is jobban emlékeztet egy karcos sziklára, mint egy színészre? Walt Kowalski összefogja, és ha úgy akarjuk látni, hát le is zárja Eastwood szerepeit.
A film szimbolikája mindenestre ezt látszik alátámasztani. Minden az utolsó nagy fellépésről szól: a fejlődés a nyíltság, az elfogadás felé, az életét leélt személyiség szilárdsága, és a film lezárása - bárcsak elárulhatnám, oldalakat lehetne írni róla, de utálom a spoilert. Kétségtelen, hogy ha a Gran Torino tényleg Clint Eastwood utolsó színészi alakítása, akkor úgy fog rá emlékezni a filmtörténet, mint egy remekül megkomponált és nagyon is méltó búcsúra.
Csakhogy az öreg már elbúcsúzott egyszer. A Millió dolláros bébit is lezárásnak szánta, és nem akart játszani utána többet. Mígnem aztán kezébe nem került a Gran Torino forgatókönyve.
A történet viszonylag egyszerű, egyértelműen inkább a szereplők, mintsem az események viszik előre. Mesteri kézre vall, ahogyan a dráma, a küzdelem és a szemtelen humor összekeveredik benne, a nézőtéren egymást váltják a nevetésrohamok és a meghatódás. Ehhez az is kell, hogy a rendező ne féljen semmitől: se a "rasszista" jelzőtől, se a "felületes" jelzőtől, semmitől, amit a főállású félreértők (az énekes kabócák, egy harmadik kemény öreg, Oriana Fallaci szavaival) kiabálni szeretnek. Ki mer belekötni Clint Eastwoodba? A film tehát öntörvényű, pofátlanul nincs tekintettel a PC-áramlatokra, és a saját véleményét mondja el a saját módján. Pontosan ez az, amit a rendező taníthat az utána jövő korosztályoknak - és milyen kár, hogy itthon a fiatalok körében megbukni látszik a film -, hogy akinek igazán igaza van, az megteheti, hogy ne figyeljen az éppen modern idők mindenféle divatjaira. Hogy ez felületes üzenet volna? Akkor nem, ha egy film, a stílusa, a története, a szereplői, és a rendező maga is ezt közvetítik más-más módon.
Kár volna tehát, ha ez a sziklaarc eltűnne a vászontól. Már a tekintetének is ereje van. Voltak régen olyan kultúrák, melyekben az öregeket a bölcsesség és az erő letéteményeseként tisztelték, Clint Eastwood ezt idézi vissza.
Egyébként a Gran Torino maga meg se moccan a film alatt. Csak áll a garázsban vagy az udvaron. Mossák, fényesítik, őrzik. Mintha csak az volna a feladata, hogy legendaként álljon ott. Nohát, nem: a Gran Torino elindul a film végén. Nem fejezte még be a pályáját, lemos az útról bárkit, ha kell.
