K.O.-ig emelgeted a szádhoz a poharat, hogy átmentsd magad a másnapba, ahol azután megint csak iszol, amíg padlót nem fogsz. Koszosan, büdösen fetrengsz egy utcai padon. Nem visz haza a lábad, vagy nincs "haza". Tehetetlen test - nem egyéb. Legyint egy közömbös kézfej, amikor átsuhan az agyon: talán mentőt kellene hívni. Átlépnek, leköpnek, belédrúgnak, mégis, az első tiszta pillanatodban az anyádat is odaadnád egy korty piáért, hiszen így lehet a legkönnyebben elviselni, hogy csak egy alkoholista vagy.
Él egy fickó Glasgow-ban, a neve Joe. Egy napon legurította torkán az utolsó pohár puncsot, majd az alkohollal, drogokkal, bűnözéssel, prostitúcióval szoros szimbiózisban élő fiatal srácokból focicsapatot szervezett. Jelenleg mint edző próbálja megváltani a világot. Legyőzte a múltját, az őt kísértő árnyakat, felkelt és egyenes gerinccel jár, hazugságok nélkül építi fel mindennapjait. Ez a kétballábas link társaság a családja, az élete értelme, a mindene. A fiúk szeretik, becsülik, bár nem veszik igazán komolyan. Határtalanul jó szándékú, segítőkész, naiv.
Mióta az Alul semmi alkotói könnyed hangvételű komikus történetükben pőrére vetkőztették a nagy büdös brit valóságot, nincsenek illúzióink. Kenneth Loach rendező diszkrét humor és szelíd báj főszereplésével, megrendítő képekkel ábrázolja a lecsúszottak 22-es csapdáit.
Joe Kavanagh-nak sikerült jobbá válni, de nem veszi észre, hogy mások semmit sem változtak. Angyallá lesz ott, ahol nem tudnak mit kezdeni az angyalokkal. Elvárják, hogy megoldja a problémáikat, ám a tanácsai nem jutnak el tudatukig. Szélmalomharc, keservesen kibeckelt boldogság, talán happy end. Életszagú, reális sztori, mégis oly nehezen elérhető álmok, valódi emberek és két kitűnő színész: a csöppet sem macho-s Peter Mullan és a nem éppen szexszimbólum Louise Goodall hátborzongatóan megérintő játéka arcul csap, de aztán mégis kellemesen bizserget.
