Egyszer jó. Vagy legalább nem rossz. Nem merem még egyszer megnézni a Papírrepülőket, mert attól tartok, minél többször látja az ember, annál rosszabb, annál feltűnőbbek a hibái, annál kevesebbet ér a meglepetés.
Mert jól indul a film, sehová se vezető ernyedtséggel, hiába várja az ember, hogy történjék valami, ez nem az a mozi. Magyar és ifjúsági Rövidre vágva, azzal a nem teljesen alaptalan hittel, hogy a párhuzamos semmiségekből kijön valami. Nem nagy valami, mert akkora rálátása nincs a rendező-forgatókönyvíró-szereplő Szabó Simonnak a világra, de ha olyasmiről beszél, amit ismer, akkor valamit mégis mond.
Az ember várja, hogy a hét párhuzamos történet hová bonyolódik, de a lényeg éppen az, hogy nem bonyolódik. Az események nem lépik át a történetté válás küszöbét. Semmi nem történik, mert ami történik, az is semmi. Egy DJ megveszi a haverjának a kedvenc lemezét, egy író nem ír semmit, egy lány divattervező szeretne lenni. Néha döbbenetesen közhelyes az egész, hiszen a XIX. század óta meghal a harmadik felvonásban, aki az elsőben köhécsel, és a néző szorongva veszi észre, hogy a szegény író alakjában minden benne van, aminek nem kellene: a mechanikus írógép, a borospohár és a füstölő. Viszont ha a befüvezett kamaszok röhögnek a villamosmegállóban, éjszakai vásárlás a téma az éjjel-nappaliban, DJ-k hebegnek érthetetlen dolgokat érthetetlenül a Tilos Rádió stúdiójában, akkor az egésznek lesz színe, szaga, mi több: nedve.
Ha Szabó Simon tehetségtelenebb lenne, belepusztítaná a nézőt a hét semmiségbe. Az nem tudom, lehetne-e annyira tehetséges, hogy igazán jó filmet forgasson az alapanyagból. Legjobb pillanataiban a világ, a környezet néz vissza a vászonról, lapítanak a csöndes utasok, amíg két nyamvadt kamasz provokálja őket, ütlegelik egymást a kopaszok és az utcai táncosok, barátságtalan világban élünk. A rendező tehetségéből még arra is futja, hogy megmutassa: ez a barátságtalan világ nem démoni, időnként még otthonos sarkokat is lehet találni benne, és röhögni mindig szabad. Csak ahhoz nem elég, hogy a történetek filmmé váljanak, néznivaló mozivá.
Ha Szabó Simon tehetségtelenebb színész lenne, talán a többieket jobban tudná instruálni, mert ami neki jól megy abban a történetben, amelyben főszereplő, azzal a többiek nehezen boldogulnak: nem tudják úgy mondani a szövegeket, mintha komolyan gondolnák. Az egyetlen öröm, hogy nem is úgy mondják, mint a régebbi filmekben a kölyökképű tehetségek a főiskoláról. Ha messze vagyunk is a hitelességtől, legalább máshogy messze.
Ez a máshogy a film legnagyobb erénye. De pusztán attól még nem jó egy magyar film, mert nem szerepel benne Mucsi Zoltán.
