Mit csinál az ember egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után? És mit, ha nem tud megmenteni egy nőt az erőszaktól, ha gyávának bizonyul az emberöléshez? Sztriptíz-bárba megy. Ennyit az Intim fejlövés mélységeiről.
A forgatókönyvírás: szakma. Különféle közegek nyelvét megfigyelni, elsajátítani és reprodukálni, a hétköznapi beszélgetések hétköznapiságát megőrizni, megtalálni az arányokat sűrítés és bőbeszédűség között - egyáltalán nem egyszerű. Ugyanígy szakma a rendezés is; és nem szégyen, ha valaki nem mestere mindkettőnek. Ám az itthon uralkodó szemlélet szerint a filmművész feladata saját filmjének megvalósítása, kevesen merik hát az alkotói elefántcsont-torony falain kívülre engedni a forgatókönyvet (aki mégis erre vetemedik, általában magasan veri az átlagot - lásd például Goda Kriszta és Divinyi Réka együttműködését), s kevés az olyan szakember (például egy producer) is, aki meg tudja és meg akarja mondani a rendezőnek, ha a szövege csapnivaló.
Szajki Péter első, minimalista nagyjátékfilmje pedig gyakorlatilag nem más, mint négy hosszú párbeszéd - enyhén szólva is fontos tehát a jó szöveg megírása. Ám a magáról előszeretettel elsősorban forgatókönyvíróként beszélő Szajki gyalázatosan rosszul teljesítette a feladatot: nem csoda hát, hogy a film élvezhetetlen. Főleg akkor, ha tudjuk, hogy a textus milyensége csak egyike a film komoly problémáinak.
Az Intim fejlövés négy szexualitásra épülő sztorit mesél el és találkoztat össze egy irgalmatlanul bugyuta, cserébe viszont tízpercenként megismételt képben: a négy jelenet négy férfi szereplője a nap végén ugyanabban a sztriptíz-bárban bámulja a csillámport a ledér lányok mellbimbóján. A dramaturgiai tudás e csődje - hiszen a bárbéli mulatás finoman fogalmazva sem következik mind a négy szálon a korábbi eseményekből, s ahol igen, ott is a lehető legegyszerűbb megoldása az idézőjelben értendő lélekrajznak - mint végkifejlet hűen tükrözi a forgatókönyv egészét: épp olyan távol van a minőségi munkától, mint a night club Kielowski Három szín-végi (a szereplőket szintén összehozó) hajószerencsétlenségétől. De a helyzet nem jobb a végkifejlet előtt sem: az Intim fejlövés párbeszédeinek életszerűségéhez képest a Szomszédok maga volt a III. Richárd; annak (nem élet-, hanem) papírszagához képest a teljes Szentendrei Papírgyár is csak egy marék leharcolt potpourri. A karakterek pedig akárha gépek volnának, melyeken a megfelelő gomb benyomása indokolja a mondatok elhangzását - más körülmény mindenesetre aligha.
Felesleges a szót fecsérelni a szebb napokat látott szereplőgárdára, hiszen lehetetlen eldönteni, hogy a forgatás idejére hirtelen elfelejtettek játszani, vagy - és ez valószínűbb - egy ilyen forgatókönyv mondatait még Humphrey Bogart sem lenne képes akár csak egy kicsit is hihetően elővezetni. Mindazonáltal hátborzongató látni, hogy Szajki kedvéért remek színészeinknek sem okoz gondot alulmúlni önmagukat.
S - csak hogy teljes legyen a kép - a film minősége, az operatőri munka is csapnivaló. A nézőt ugyanis nem érdekli, hogy milyen kevés pénzből kellett a stábnak dolgoznia (10 millió forintnál kisebb összegről van szó), csak az, hogy mit sikerült létrehozni. Olcsón vagy méregdrágán, mindegy - amíg nagyanyánk kézikamerás családi felvételein is kevésbé remeg a kép, kevésbé szédítő a kameramozgás két arc között és még a "beállítások" is jobbak, addig nincs az a mentség, ami miatt elnéznénk ezt az igénytelenséget bármilyen játékfilmnek.
Vajon miért érezzük úgy, hogy a filmet kétszer is megtapsoló közönség külföldi film esetében nem nézte volna el a Szabó Győző - Várkonyi Eszter-cselekményszálnak, hogy csattanóját nagyjából tíz perccel annak kimondása előtt tudta már minden közepesen éles eszű felső tagozatos iskolás is? Vagy Huszár Zsolték arcpirítóan kínos és fájóan közhelyes nagyjelenetét, Gáspár Tibor és Földes Eszter meglepően unalmas párbeszédét?
Amíg mentség lehet az, hogy egy film magyar, addig nincs szükség a magyar filmek évi egy hetes ünnepére.
