Egy remek ötlet zavarbaejtő megvalósítása révén szorongó és borzongató érzéseket kelt az Oculus, ami az idei év eddigi legjobb horrorja. Nyomaszt még a stáblista után is, de ahogy egyre többet gondolkodsz rajta, mind inkább észreveszed a film logikai bukfenceit.
Egy lány áll szemben a tükörrel, és hirtelen lát valami furát a háta mögött – de amikor megfordul, már nincs ott semmi. Ismerős ez a jelenet? Akik az utóbbi évtizedekben néztek horrort, azok számára biztosan. Bár az Oculusban is előfordul az említett klisé, mégis bátran ajánlom a filmet mindenkinek, aki szereti a nyomasztó horrorok hangulatát.
Az említett tükör egy elképesztően gonosz tárgy, amely akár a Démonok között Warren-házaspárjának gyűjteményét is gazdagíthatná természetfeletti ereje révén. Több család életét tette tönkre az elmúlt évszázadokban, köztük a Russelékét is, ahol azonban a lány, Kaylie (Karen Gillan) úgy dönt, amint kiengedik öccsét, Timet (Brenton Thwaites) az elmegyógyintézetből, együtt megsemmisítik az antik stílusú tükröt. Mindez azonban nem lesz egyszerű, ugyanis a tárgy manipulálja az embereket, átveszi áldozatának elméje felett az irányítást, és egészen döbbenetes tettekre kényszeríti őket – a XIX. században például egy nő egy hétig ült vízzel teli kádjában, végül mégis szomjan halt.
Az Oculus (a szó jelentése egyébként tekintet) nem csak a testvérpár küzdelméről szól a természetfeletti erők ellen, de megismerjük a gyermekkorukban bekövetkezett eseményeket is, ahol a gyerekek szeme láttára őrül meg apjuk (Rory Chosrane) és anyjuk (Katee Sackhoff). Remek dinamikát kölcsönöz a filmnek az, hogy a napjainkban zajló jelenetek egy estét ölelnek fel, a múltban viszont több héten át követhetjük a történéseket. A két szál közti kapcsolatot erősíti, hogy időnként a felnőttek gyerekkori önmagukat látják a tükörben, máskor pedig a régi önmaguk világába repítik vissza őket, legalábbis gondolati síkon. A rendező, Mike Flanagan eredetileg rövidfilmet készített a történetből 2006-ban Oculus: Chapter 3 – The Man with the Plan címmel, amelybe azért illesztette a 3. fejezet (Chapter 3.) kifejezést, hogy ezzel is érzékeltesse a közönségben a gonoszság korszakokon átívelő jellegét. A jó kritikák és a nézők pozitív visszajelzései ellenére sok időnek kellett eltelnie az egészestés verzió elkészültéig, mert a producerek a korszak sikerfilmjeinek hatására found footage (talált videószalagok) típusú horrort szerettek volna látni. Flanagan azonban ezt kategorikusan elutasította, és ez véleményem szerint a lehető legjobb döntés volt.
A filmművészetben rengeteg olyan alkotás készült, ahol azt keresik, hogyan reagál az ember az elméje feletti irányítás elvesztésére. A manipulációt végrehajtották már robotok (Mátrix), tudósok (Nyisd ki a szemed!) vagy pszichológusok (A sejt), de a lényeg mindig az agykontroll vizuális megjelenítése, a két világ közti váltás volt, ezt pedig értelemszerűen lehetetlen webkamerákkal vagy okostelefonokkal felvett videókkal érzékeltetni. Horrorisztikus jellege folytán az Oculus leginkább a Solarishoz áll közel, mégis bizonyos értelemben több (noha nyilvánvalóan nem jobb) annál, hiszen a jelenben zajló jelenetekben az áldozatok teljes mértékben tisztában vannak a rájuk leselkedő veszélyekkel. Ennek érdekében egyébként rengeteg ötletes óvintézkedést tesznek. A pozitívumok sorát gyarapítja a filmben az a rendezői döntés, hogy bár alig láthatunk vérbe forduló öldöklést, nem herélték ki a horrort csak azért, hogy az amerikai PG-13 (13 éven aluliaknak csak szülői felügyelettel ajánlott) kategóriába beférhessen.
Minden lelkesedésem ellenére meg kell említenem az Oculus gyengeségeit is. A színészi játék zavaróan gyenge, egyedül a fiatal Kaylie (Annalise Basso) állja meg a helyét, az ő sikolyai miatt viszont többször is végigfutott a hátamon a hideg. A legnagyobb gondot azonban a logikai bakik végtelen sora okozza. A történet kétharmadától lehetetlen követni az eseményeket, megérteni az egyes kegyetlenkedések mögötti motivációt. Hiába alakította ki Mike Flanagan rendező tudatosan a gonosz megmagyarázhatatlan cselekedeteit – egyfajta tisztelgésként H.P. Lovecraft író munkássága előtt –, összességében sajnos rontotta ezzel a filmélményt.
