Amúgy kedvelem Harrison Fordot, most, mikor a plakátokról fekete szemüvegben nézett rám, gondoltam, van rá két órám. Sidney Pollack Zuhanás című filmjében egy mogorva őrmestert játszik (még csak nem is hadnagyot, aminek azért lesz még funkciója). Két híresség megér egy délutánt, gondoltam, ma már én is a márkanévre megyek, mint aki cipőt vagy inget vásárol, és ha nem hamisított, talán szerencsém is lehet. Ezúttal nem lett, nagy emberek is lehetnek rossz passzban, de menjünk sorjában.
Az ötlet még szuper: a nyomozó nyomoz, egy asszony (Kristin Scott Thomas) valami választási hajcihőben rohangász, s közben mi látjuk a filmbeli tévében, hogy egy gép lezuhan. Lassan kiderül, hogy rajta volt a mogorva nyomozó felesége meg a képviselő asszony férje, és nem elég, hogy elnyelte őket a hullámsír, de az is kiderül, hogy nem véletlenül ültek egymás mellett az első osztályon. Persze a dekás már csak megszokásból is többet gyanakszik, ő jön rá először a dologra, aztán elmegy a nőhöz, hogy kérem szépen az történt, hogy... de az kidobja. Idáig szuper a film - ezt csak azért mondom, mert ez körülbelül háromnegyed óra, szóval egy darabig van néznivaló.
Az induló helyzet után következik az elemzés. Még ez is elmegy: a nő azért dobja ki a rendőrt, mert zavarja a választási kampányt (van benne valami: mi lenne, ha kitudódna valami csúnyaság? Amerikában vagyunk!), de tudjuk, hogy így nem maradhat a dolog, szóval mégis csak elkezdik egymást faggatni. Ám mielőtt bármi lényeges kiderülne, újra összekapnak, aminek véletlenül (vagy a mélypsziché végett?) csókféleség lesz a vége.
Az igazság az, hogy Pollack, a rendező szeretne valami értelmes mozzanatot is belevinni ebbe a fura szerelmi négyszögbe: a zsaru több társadalmi kaszttal van a nő alatt, ami aszimmetrikussá teszi a kapcsolatot. Magyarán: ezek itt papírforma szerint nem illenek össze - ezért céloztam arra, hogy az őrmesterkedésnek van drámai funkciója: a dekás más szociális térben él, ám ők mégis összekerülnek. A rendezés a film szövete alatt ezt is próbálja bogozni. Hogy mi történik akkor, ha sör és vodka-tonik, flaneling és Gucci-kosztüm, szoba-konyha meg szuper kégli találkozik. Szóval: a szerelem mint demokratikus kérdés. Mozinyelven ez anynyit tesz, hogy azért is veszekednek anynyit, mert amúgy nehezen viselik egymás szociokultúráját. Ház ezzel bíbelődik a rendezés, s ha ez nem is egetverő kísérlet, mégis valami, ami Pollackra hasonlít. Egyébként a katasztrófához (és az új szerelemhez) a nő alkalmazkodik gyorsabban, egyszerűen elfelejti múltját, és beleveti magát az új viszonyba. A zsaru nehezebb dió, senkiben se bízik, visszafelé nyomozna, amivel persze tönkreteszi önmagát is meg új partnerét is. Hogy aztán ez azért van-e, mert a felső középosztályban cinikusabbak, azaz tudják, hogy ilyen az élet, lentebb pedig naivak és értetlenek, azt nem merném állítani. De Pollack - aki egyébként maga is játszik a filmben - valami ilyesmi után is keresgél a különben szimpla történetben.
A baj az, hogy a lapos történetet a dramaturgia mindenáron fel akarja turbózni. Így aztán a mellékszálon előkerül egy rendőrségen belüli leszámolás - Harrison Ford korrupt zsaruk után nyomoz -, amire majdnem rámegy az élete, de ez kell a hepiendhez, ami azért így vagy úgy beköszön, nem kell félnünk. De ez a mellékszál lehúzza az egészet, annyira, hogy ők ketten is unalmassá válnak.
Pedig Harrison Fordnak még fülbevalója is van.
