Egy úr az űrből, most egy szikrázó, végtelen, fehér tájra csöppen, Alaszkába. Itt nem tud az ujjával inni, mert a helyiekkel már megtörtént, hogy elejtettek egy csésze kávét, és mire leesett, már koppant. Megfagyott. Ilyenkor derül ki igazán, hogy milyen nehéz, fizikai munka a színészet. A kezdő képsorokon Holly Hunter pizsamában szalad a végtelen hómezőkön, úgy -20 fokban és aztán elterül. Az angol Mark Mylod, az első nagyjátékfilmjében újra megláttatja velünk a régi kliséktől mentes Robin Williamst. Woody Harrelsont, aki egy pillanat alatt hozza rád a frászt. Holly Huntert, aki (Robin Williams szerint, de én is egyetértek vele) egy gyerek és egy vadászgörény furcsa keveréke - egyébként pedig elbűvölő a pszichoszomatikus Tourette szindrómájával együtt -, az Északi Fényt, az intelligens fekete humort, kalandot, pénzt, gyilkosságot, igaz szerelemet, és barátságot. Pont, mint az életben. Ami nem öl meg, az erősebbé tesz.
