Népi és nemzeti lelkiismeretfurdalástól terhes tanmese az Aranyszarv-öböl polgárháború sújtotta mellékéről, avagy: török gyerek megvágta, művészfilmes gyógyítja. Egy szüleit elvesztett kurd kislány és egy morózus, ámde óarany szívvel rendelkező idős ember patetikusan sablonos története Törökországból.

Bár a török színészek, operatőrök és rendezők sosem tartoztak a nemzetközileg elismert filmmívesek elitbrancsába, akad azért egy-két üdítőbb alkotás az ország tiritarka celluloidbazárában. Zeki Ökten Güle-Güle című komédiája például kimondottan parádésra sikeredett, ám a bíztató kezdetet sajna nem követte hasonmód kecsegtető folytatás: a török filmek rendre fájó csalódást okoznak a kimunkált dramaturgiára, pergő cselekményre, szépen fényképezett jelenetekre - tartalmas moziélményre - éhes nagyérdeműnek.

Hejar (Dilan Erçetin), az alig hatéves, dél-kelet Törökországban élő kurd kislány saját bőrén kénytelen megtapasztalni a helyi rendfenntartó erők brutalitását: egész családját elveszíti egy terroristaellenes tisztogató akció során. Az elárvult gyermeket egy nyugdíjazás előtt álló, ám falva-szerte komoly közmegbecsülésnek örvendő törvényszolga, Rifat Bey bíró (Sükran Güngör) veszi magához, aki egyetlen percig sem titkolja, Hejar csak kolonc a nyakán, lélekben már egy sztambuli szeretetotthon hűs falai közt időzik, s jól megérdemelt pihenőidejét tölti.

A nacionalista érzületére büszke férfi és a kurd lányka kapcsolata eleinte távolról sem tűnik felhőtlennek, a kettejük közötti érzelmi szakadék behantolását egyebek mellett a patrióta gőgükben gyökeredző kommunikációs nehézségek is megnehezítik; a bíró kizárólag törökül, Hejar pedig kurdul hajlandó megszólalni. Igen ám, de, ahogy az már a hasonló, elapaszthatatlan könnypatakok fakasztására apelláló filmekben lenni szokott, a feszültség hamar enyhülni kezd, hogy - a kötelező klisékörök megfutását követően - végül szeretetteli ragaszkodássá nemesüljék. A mord aggastyán lerázza magáról a magány kérges-öreg szívét szorongató rabláncait, és saját vérévé fogadja a kislányt.

A mozi nyitójelenete láttán a legrosszmájúbb filmítész is rögvest papírzsebkendő után nyúl: a török antiterrorista csoport pribékjeinek kegyetlenkedéseit bemutató képkockák érzékletesen és őszintén mesélnek a tizenöt évig tartó kurd-török viszály borzalmairól. Sajnos hamar kiderül, hogy a rendező és csapata feltehetőleg minden tehetségét beleölte ennek a néhány képsornak az elkészítésébe: a film rövid úton sablonos, a magyar kereskedelmi tévécsatornák műsorkínálatának válogatott gyöngyszemeit megszégyenítően mesterkélt vászonrománccá degradálódik.

A készítők feltehetőleg "dokumentalista" hatást szerettek volna kelteni azáltal, hogy az alulfinanszírozott televíziós kamaradarabok modorában (és technikájával) forgatták le a sztorit, a kapkodó vágások, a rosszul bevilágított jelenetek azonban ahelyett, hogy feledtetnék, kihangsúlyozzák a film történetvezetési és dramaturgiai fogyatékosságait. A főszerplő gyerekszínész partnerével egyetemben erőtlenül, minden meggyőződéstől mentesen birkózik a reátestált szereppel: alakításukkal aligha váltottak helyet a filmművészet halhatatlanjainak panteonjába.