1915. Egy éve dúl a háború Európában, a halálhörgések, zajok, a vér szaga mégis messze van a Francia Riviéra azúr partjaitól, melynek jellegzetes, sárgás tájai egy öregember vásznain válnak örökre elmosódottakká. Ide érkezik a fiatal Andreé, hogy modellt üljön az elmúlással hadakozó, s abba fokozatosan belenyugvó festőnek, aki ecsete mögé rejti elfedni kívánt érzésvilágát, többek közt fel-feltörő aggodalmát fronton harcoló fiai miatt.
Renoir. Nem név, hanem fogalom. Nem személy, hanem legenda. Nem egy ember, hanem egy részben elfeledett család, amelynek két tagja elnyomja a többit, ám egyben meghatározza azt. Gilles Bourdos filmje erre a fogalomra épít leginkább, semmint a valódi figurákra, háttérben hagyva az életrajzi filmekre olyannyira jellemző drámát és túlzásokat. Nincsenek meghatározó események középpontba állítva, csak egy apa–fiú ellentmondásos kapcsolat a maga természetességében, köztük egy óriási távolsággal, melyet Andreé személye hoz egyre közelebb egymáshoz. E két, egymástól eddig távol álló élet és életmű a modell Andrée alakjában sűrűsödik össze: egyikük számára a fiatal lány immár csak ihlet lehet, a másiknak egy lehetséges jövőkép főszereplője.
Apa és fiú. Semmi lázadás, semmi harc, csak próbálkozások a másik megértésére. Egy működő és egy leendő művész, egyikük sem inspirálja a másikat, Jean éppoly távol áll apja festményeitől, mint az öreg Renoir fia azon ambícióitól, amelyek egyrészt a frontra, másrészt a mozgókép világába vezették. S talán épp ez hibázik a filmben is: nem tudni, mely konfliktus az irányadó a későbbiekben, Andreé amúgy sem izgalmas (viszont annál látványosabb) karaktere elhomályosodik a film végére, a szerelmi szál korántsem meggyőző, legalábbis nem annyira, mint az apa és fiai kapcsolatának ábrázolása. A legkisebb fiú epizódjai elvarratlanok maradnak, nem értjük, miért viselkedik agresszívan, s csakúgy, mint Andreé, úgy az ő karaktere is elmosódik, akár a fák levelei Renoir festményein. Szinte folyamatosan érezni egy tragédia lehetőségét, azonban a dráma elmarad, a kezdeti feszültség pedig unalommá alakul.
Ezek ellenére a film finoman játszik a jól ismert élettörténetekkel. Egy, a jövőjét teljes homályban látó fiatal katona, akinek egyedül a háború nyújt valamiféle bizonyosságot. Nem a nagy filmrendező, Jean Renoir, hanem egy elveszett fiatal, aki épphogy megkezdte a keserves kikászálódást a nagy festő, Renoir árnyékából. Persze az utalások megvannak a későbbi nagy filmekre, a legemlékezetesebb talán A nagy ábránd von Rauffensteinjére hasonlító figura a bordélyházban. A jelenet sajnos azonban túlzásba fordul, mikor körülbelül ötödször vonul el látványosan a kamera előtt a monoklit viselő, kopasz figura.
A Renoir tehát két élet és életmű finom egymásra illesztése, illetve annak próbája, sok-sok elkezdett, ám félbehagyott epizóddal. Amilyen arányban alszik ki az egyik, úgy erősödik a másik. Az apától csakis elszakadni lehet, hogy a fiú élni tudjon. A Renoir-képek idillje egyre kényelmetlenebbé válik, inkább a front, semmint az Azúr-part sárga lombjai. Gilles Bourdos filmjét talán ebben lehetne összegezni: kiszakadni e lombok közül.
Pontszám: 6/10
