1934-ben Ole Kirk Christiansen két dán szó – leg godt (játssz jól) – összekapcsolásával megalkotta a LEGO nevet vállalkozása számára. Nyolcvan évet kellett várni, míg Hollywoodban is megértették az üzenetet és végre összeraktak egy a játékhoz méltó legófilmet.
Játékország berkei eddig sem voltak ismeretlen területek a mozivásznak számára. Micimackó és barátai, Buzz Lightyear és Woody sherrif egyaránt a játékosdobozok mélyéről bújtak elő, ráadásul a Disney égisze alatt, amely maradva a jól bevált sémánál, ám illeszkedve a kor igényeihez legutóbb egy videojáték-antagonista kálváriáját dolgozta fel Rontó Ralph címen. Ne higgyük azonban, hogy a legó mindezidáig kiaknázatlan területe volt a filmszakmának. Több sorozat, két direct-to-DVD-film, valamint négy felejthető Bionicle-történet is készült az ezredforduló óta – mélységesen bárgyú és közhelyektől hemzsegő történettel, gyermeteg poénokkal, de szerencsére ehhez mérten rövid játékidővel. Üdítő kivétel talán csak a Lego Star Wars-széria volt önreflexív gegjeivel és önironikus humorával, valamint a Lego Batman: The Movie – DC Superheroes Unite, mely a DC kétségbeesett válaszaként is felfogható a képregényfilmekben élen járó Marvel Bosszúállók-crossoverére, hiszen még jó pár évet kell várni, hogy mozikba kerüljön egy tisztességes Igazság ligája-film.
A Lego-kaland minden eddigi próbálkozást felülmúl. Alkotói végre alkalmazták a játék természetéből adódó, ám furcsa mód eddig a legófilmekben kiaknázatlan technikát, a stop motiont, melyet mesterien kombináltak a korábban alighanem anyagi okokból jobban preferált hagyományos CGI-animációval. Ezáltal egy valódi legó-orgiát álmodtak a vászonra. Szintén remek döntés volt, hogy átemelték a Lego Batman crossover-dramaturgiáját, így akinek nem lett volna elég a The Expendables – A feláldozhatók akciósztárokból verbuvált alakulata, A szövetség hősosztaga vagy a Bosszúállók szuperhős-különítménye – ha csak a 2000 utáni filmeket említjük –, annak is teljesülnek a vágyai.
A Lego-kalandban ugyanis nemcsak a régi legófilmekből jól ismert sztárok (Batman, Superman, C-3PO vagy Lloyd Garmadon, azaz a zöld nindzsa a Ninjagoból) tűnnek fel, hanem ott van közöttük Zöld Lámpás, Gandalf, Dumbledore, egy teljes NBA kosárcsapat, a Tini Nindzsa Teknőcök és még Milhouse is a Simpson családból (már csak Legolas hiányzik!). Mindehhez pedig egy disztópikus alapsztori kapcsolódik, melyben Lord Biznisz robothadserege segítségével uralkodik egy tökéletesen vidám, ugyanakkor hasonlóképpen jellegtelen világon, ahol a napi nyolc órás munkaidő közben a társadalom együtt énekli a Minden szupi szuper című dalt – nem is sejtve közben, hogy az ördögi uralkodó egy ádáz ragasztó-apokalipszis előidézésén munkálkodik, melyet Taco Kedd címen harangoz be az embereknek.
Az alkotás számos ponton idézi egy korábbi legófilm, a Lego: The Adventures of Clutch Powers cselekményét. Már maga a főhős, Emmett karaktere is a legendás ereklyevadász építész, Clutch Powers lúzer, ám sokkal viccesebb és szerethetőbb klónja, de az utazásmotívum megjelenése a különböző fantasy-világok között, a Mallock varázslóra, valamint a Lego Hero Factory: Savage Planet című pilot szupergonoszára emlékeztető Lord Biznisz, vagy a „Mindig kell egy csapat!”-morál jegyében összeterelt, szedett-vedett mentőosztag is jellegzetes párhuzamokként aposztrofálhatók. A Lego Batmanben és a Lego Star Wars-filmekben remekül működő motívumok pedig most is tarolnak.
A szinkront A-listás hollywoodi sztárokra bízták az alkotók, besorolva így az évről-évre nagy nevekkel dobálózó Disney- és Dreamworks-munkák közé. (Morgan Freeman például Vitruvius hangjaként immár a negyedik Batman-filmet jegyezhette be filmográfiájába.) A szinkront egyébként a magyarok sem csapták össze. Lego Batmanként angolul ugyan nem Christian Bale szólal meg, viszont Fekete Ernő Tibor bohóckodik a cuki műanyagdenevér szerepében a Nolan-trilógiából már jól ismert rekedtes hangján. De Fluor Tomi orgánumára is felfigyelhetünk, igaz nem két-, csupán egy kicsi legó, Superman szerepében.
A klasszikus mesei szüzsével operáló történetet a rengeteg intertextuális utalás mellett a kiválóan működő önreflexív poénáradat működteti és teszi felejthetetlenné a felnőttek számára is. A jól eltalált karakterek közül is kiemelkedik Rossz zsaru, aki egy személyben Jó zsaru is, ám a térdcsapkodós nevetést alighanem Vitruvius, a bölcs mágus fogja előidézni.
A film – hisz végső soron legó – igyekszik illeszkedni mind a fiatal, mind pedig az idősebb közönség igényeihez, de azért érdemes figyelni a nézőtéren felharsanó nevetéseket – valószínűleg több lesz a felnőtt kacaj, mint a gyerekvihogás. Kár, hogy a történet vége felé, az élőszereplős jelenet záró aktusaként az apa (Will Ferrell jutalomjátéka) és fia közt kiéleződő konfliktus – melynek alapja a nagy kérdés: gyerekjáték-e a legó vagy felnőtt hobbi? – sablonos közhelybe fullad: kiderül, hogy a legó lényege nem a megszállott gyűjtés, hanem az újraépítkezés a régi formákból, az állandó teremtés, melyre csak a naiv gyermekfantázia képes.
