Lenyűgöző látvány és totális érzéketlenség: akár így is jellemezhetnénk ezt az utánozhatatlanul kelet-európai atmoszférájú, valóban semmihez sem hasonlítható hangulatú mozit, Stephen és Timothy Quay báb-animációra és élő szereplőkre egyaránt épülő misztikus meséjét. Sajátos stílusötvözet a Földrengések zongorahangolója. Páratlan képi világa mintha egy kizárólag a sötét tónusokat átengedő szubtraktív színkeverés - feketére, barnára és sötétkékre hangolt Technicolor és valamiféle "fátyolos" festészeti eljárás keveréke lenne. Minden képkockája egy-egy festmény, önálló alkotás, melyet bűvös erővel festenek alá Vivaldi és a kortárs Trevor Duncan dallamai. Finom anyagát minta tömény, keserű sötétségből fonták volna, s időről-időre foltokban áradó világosság törné át...
Ilyen bevezetés után sajnos bárki által könnyen megjósolható, hogy a cselekményen hamar úrrá lesz a látvány, ami már csak azért sem meglepő, mivel az - eredetileg az argentin Adolfo Bioy Casares Morel találmánya című kisregénye által inspirált - történet meglehetősen zavaros, enigmatikus, és irodalmi utalások tucatjaitól terhelt. Negyedóra se telik belé, a néző végül az alkotóktól magára hagyottan küzd az érdektelenséggel, miközben hiába kapkod a rosszul felépített történet értelmesnek tűnő elemei után - túlságosan kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy bármi nagyszabásút lehessen felépíteni belőle.
A Quay fivérek világában csak úgy hemzsegnek a bizarr szerzetek, sosem látott torzszülemények, mechanikus játékszerek, Doktor Droz, az őrült tudós Kárpátokban álló kastélya különös lelkek gyűjtőhelye: itt találkozik egymással Malvina, a gyönyörű operaénekesnő, akit akarata ellenére tart fogva a doktor, hogy kalickájába zárva örökké neki énekeljen majd, és Filesberto, a zongorahangoló, akire kivételes feladatot bíznak. Hét hidraulikus zeneautomatát kell rendbe hoznia, ám mikor tudomást szerez azok valódi rendeltetéséről, félrehangolja a kifinomult szerkezeteket, így idézve elő a címadó földrengést.
A cselekmény és a színészek játéka egyaránt keresetten mesterkélt. A dialógusok szintúgy, bár azok egyébként is meglehetősen ritkán fordulnak elő a film során. Erőltetett pillanatoktól ellenben csak úgy hemzseg a vászon. Kár érte igazán. Mert mindezek ellenére a Földrengések zongorahangolójában van valami ördögien izgató, amitől mégsem fogjuk egyhamar elfelejteni.
