Művészekről írni mindig hálás dolog, hiszen az, akiről írnak, szükségszerűen azonossá válik azzal, aki ír. A művészregény mindig énregény egy kicsit. Írhat tehát Bródy Sándor Rembrandtról, Bulgakov Moliereről és természetesen Pozsgai Zsolt is Mozartról.
Aki nem annyira nyomorgó és meg nem értett zseni vagy korszakalkotó zeneszerző ebben a darabban, inkább hűtlen és megcsalt férj, aki egy nagy beszélgetés során bevallja eddigi viszonyait feleségének. Lélektanilag ez a nagy beszélgetés amúgy nincs megalapozva, viszont hogy a dramaturgia is bonyolult legyen, meg finom utalás is tétessék, egy varázsgyűrű segítségével a feleség maga bújik az összes nő szerepébe.
Mozart kamaszkorától kezdve kisebb ostromok és nagyobb hódítások történetét meséli: volt Frau Haydn (mester-tanítvány viszony bonyolultsága), volt pékleány (szociális szál), volt vak énekesnő (művészprobléma), széplelkű unokatestvér (testvérmítosz). Mindenki megvolt.
Aztán persze a dramaturgia szabályai szerint széplelkű művészünk nagyot néz, amikor a második részben kiderül, hogy felesége is megcsalta őt. Ez a rész nincs is rendesen megírva: a művész csak a végtelent keresi, amíg el nem jön érte a kőszobor, de mivel tisztességes asszony nem tesz olyat, jobb ezt a dolgot a színpadon is elnagyolni. S bár Constanzénak nem volt annyi szeretője - mert amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek -, cizellált szerkezeti megoldásként mégis visszajön a mester-növendék nexus: az egyik szerető Mozart tanítványa. Hát ugye ebben az öregedés szimbólumát láthatja a közönség. A kalandvágyó tanítvány persze magyar, úgyhogy azt is megtudjuk róla, hogy barbár, huszárnyereg alatt puhítja a húst, és Bécsben is csak hazai birtokára vágyik. Amikor meg mindezt az ideje nem engedi, Mozarttól tanul zeneszerzést.
A beteg mestertől, aki a darab végén természetesen meghal, de előtte még úgy köhög, mintha ő lenne az a másik kolléga, az a Chopin. Aztán a felesége melléfekszik, átöleli és megbocsát. Mit is tehetne mást egy zsenivel?
A két jellem meglehetősen sablonos: Mozart a megértésre vágyó zseni, Constanze pedig a feleség, akinek az anyagi nélkülözést és az elszenvedett sérelmeket majd az utókor igazolni fogja. Ugyancsak klisék jellemzik a felvett szerepeket: a péklány naiv, az uzsorás visszataszító, a magyar meg pödri a bajuszát. Kubik Annának és Bede Fazekas Szabolcsnak nincs mit eljátszania.
A jelmez ehhez mérten puritán, bár nem derül ki, hogy ha a feleségen ruha van, a férj miért szaladgál nemcsak cipő, de harisnya nélkül is? A színpadképet nem is annyira a szobabelső, inkább az ágy határozza meg; a darab végén Mozart és Mozartné ott fekszenek egymás mellett a lila fényben a bíbor ágyneművel lefedett ágyon, amiről a bécsi csokoládék jutnak az ember eszébe.
Tényleg, gondolkodtak már egy Requiem fantázianevű desszerten? Esetleg Komm süsser Tod? Erről nemcsak egy zeneszerző, de egy költő is eszünkbe juthat, máris találtunk két kiváló témát. Ráadásul Peter Schäffer sem írt róluk.
