Az elsőfilmes francia Julie Bertucelli Grúziában játszódó filmje, a Mióta Otar elment melegszívű, elragadóan szeretetteljes film. A rendezőnő (most ősszel a Titanic fesztivál vendége volt Budapesten) még mint Otar Iosseliani egyik filmjének munkatársa jutott el Grúziába, akkor szeretett bele az országba és az ott élő emberekbe. Ez a szeretet ragyog ki a három nőről - nagymama, anya és unoka - szóló filmjének minden kockájából. A meleg belső színekkel vászonra vitt film másik nagy erőssége a rendkívül eleven valóság- és emberábrázolás. A dokumentumfilmesként indult Bertucelli magabiztosan mozog az idegen közegben, egyszerűen ámulatba ejtő, milyen árnyaltan rajzolja meg a három grúz nő közös életét, vágyaik különbözőségét, nézeteik ütközését a sok lemondással járó mindennapok ínséges körülményei között. Hiteles, őszinte, lélegzik minden kockája. Bertucelli izgalmassá teszi az élet apró-cseprőit, miközben állandó lendületben tartja a történetet a különös-fájdalmas konfliktussal: az anya és az unoka eltitkolja a nagymama elől a tragikus hírt, hogy szemefénye, Otar fia Franciaországban meghalt. Továbbra is érkeznek az egyre biztatóbb hírekkel szolgáló levelek, továbbra is családi esemény minden levélbontás, miközben egyre súlyosabb teherként nehezedik a két nő lelkére a hazugság. A csapdahelyzet megoldását a nagymama egy váratlan elhatározása hozza meg. A Párizsban fiát kereső öregasszony útja drámai, de a feloldás nem igazán meggyőző. Itt billen ki a történet mindvégig harmonikus kapcsolata a valósággal, s egy kicsit fel is lazul a végig kitartott feszültség, de ez apró szépséghiba. Bertucelli nevét már megjegyeztük.
