Egy közkeletű mondás szerint az alkoholmentes sör az első lépés a guminő felé. Nos, ha tényleg ez a helyzet, akkor filmünk főhőse, Lars vélhetően rengeteg alkoholmentes sört gurított már le. Ő ugyanis nemcsak kapcsolatot létesít egy guminővel, hanem ráadásul az vonzza benne, amire általában kevesek fogékonyak egy műanyag testű hölgy esetében: a lelke kell neki. Pontosabban a szerelme.
Furcsa is lenne, ha Larsnak ez lenne az egyetlen furcsasága, adtak hát neki többet is a forgatókönyvírók: ez az amerikai kisvárosban éldegélő magányos fiatal férfi a végtelenségig félénk, vélhetően csak azért ismeri bárki is, mert annyira kicsi településen lakik, hogy mindenképpen tudnia kell róla az embereknek. Még a vele egy telken élő lánytestvére és annak férje sem tudja egy ebéd kedvéért átcsábítani a házukba.
Lars természetesen a nőkkel még inkább bajban van. Pedig szemlátomást tetszik az egyik kolléganőjének, az ismerős öreg hölgyek is mindig a barátnő-kérdéssel húzzák, nem csoda hát (a fenéket nem csoda), hogy a kényszert érzékelve egyszer csak előáll egy internetről rendelt barátnővel. Aki ugye gumiból van, és akinek ugye a lelke a fontos, sőt a testéről egyelőre szó sem lehet, mivel Lars erősen vallásos. Lars tényleg élő személyként kezeli Biancát (ő a guminő), beszélget vele, tudja az élettörténetét stb. A Lars környezetében élők pedig ahelyett, hogy azt mondanák a férfinak: "Figyelj, ez egy guminő!", a sztori egy kevésbé hihető fordulata következtében egyszer csak elkezdenek asszisztálni Lars őrületéhez, és ők is eljátsszák, hogy Bianca igazi. Azaz tulajdonképpen beteszik Larsot egy kísérleti petri csészébe: "nézzük, mi lesz ebből!" felkiáltással.
Mi pedig a nézőtéren csendes mosollyal figyeljük a kialakuló abszurdabbnál abszurdabb szituációkat. Azért csendes mosollyal, mert a Plasztik szerelem egyáltalán nem az a térdcsapkodós vígjáték, mint amilyennek a története okán tűnhet. Szóval a poénok nem harsányak, bár mosolyra késztetőek, azaz működnek. Működik az egész film is, csendesen-kedvesen folydogál a történet, még ha néhol (főleg a közepe táján) kicsit vontatottá és túlságosan lassúvá is válik. De valahogy ezt is könnyebb szívvel bocsátjuk meg neki, mert közben annyira tele van emberséggel és életszeretettel. Bármilyen furcsa is ezt leírni egy guminőről szóló film kapcsán?
A Plasztik szerelem főszereplője, Ryan Gosling a magyar nézők számára talán leginkább a Törés című filmből lehet ismert, ahol ügyészként vívott emlékezetes szellemi párbajt a feleségét megölő Anthony Hopkinsszal. Pedig a pályájának legnagyobb színészi dobása is tavalyi film, csak sajnos hozzánk nem jutott el: a Half Nelson drogos tanárának megformálásáért még Oscar-díjra is jelölték Goslingot. Abban a filmben is befelé forduló, magányos karaktert játszott, igaz ott jó adag öniróniával, amit Lars eljátszásakor teljesen ki kellett irtania magából. Sikerült is: Gosling simán elviszi a hátán a filmet, a borzalmasan csúnya bajusza alatt olyan félénk, jóindulatú és egyszerre zavarodott mosoly játszik állandóan a száján, amely sokáig megmarad a fejünkben. Ráadásul olyan minőségi játszótársakat is kapott, mint például Emily Mortimer, aki sokadszorra bizonyítja be, milyen kiváló színésznő. Mortimer alakítja Lars aranyos, melegszívű sógornőjét, aki leginkább segíteni próbál a reménytelen esetnek tűnő főhősünkön, és akinek egy keményen veszekedős (kulcs)jelenetben rá kell ébresztenie Larsot: lehet, hogy csak egy guminő a barátnője, de neki akkor is végre férfivá kell válnia.
