A vallásos hit minden bizonnyal az egyik legmagasztosabb, legfennköltebb emberi létforma, érzelmi, szellemi állapot – ha azt normálisan, az adott vallás szent könyveiben található, ma is értelmezhető, aktuális tanítások szerint éljük meg. Sajnos, manapság azonban igen ritkán találkozunk efféle valódi hívővel, annál többször "megélhetési templomba járóval", vagy mint itt a filmben is, vakhittől vezérelt fanatikussal...
Seidl
Az osztrák Ulrich Seidl két lábon járó, eleven lelkiismeret. Filmjeiben nem pepecsel árnyalással, patikamérlegen méricskéléssel, nem píszízik, de nem is próbál kedvére tenni senkinek. Nem akar korrekt lenni, éppen ellenkezőleg: sarkít, provokál, sőt, ha kell, görbe tükröket állítva torzít, ha éppen az kell mondanivalójának kellő erejű célba juttatásához. Művészetében a legfurább, hogy valójában ízig-vérig dokumentarista. Fából készült vaskarika a fazon, de kerek, gurul, amellett, hogy törhetetlenül kemény is. És általában baromira igaza van, ő jelenleg az egyik legőszintébb, legerősebb hangú, legfigyelemreméltóbb filmes Európában (szerintem). Rendszeres célpontja a hozzánk képest boldognak, de legalábbis gazdagnak hitt osztrák társadalom – Seidl saját, szűkebb környezete – mely valójában sokkal közelebb áll hozzánk, mint azt szeretnénk. Mint azt szeretnénk, ugyanis Seidl filmjeiből egy bűnös, bűzös, pitiáner életcéljait is elbaltázó, véglényszerűen tespedő aljanép vicsorog, ordít, bőg vissza ránk és földön saját piszkában csúszva nyújtja felénk mocskos karmait. Ne legyenek illúzióink, nem vagyunk különbek mi sem, sógor, koma, egy csapat vagyunk.
Trilógia
Seidl legújabb projektje az eddigi életműve alapján eleve idézőjelek között értendő Paradicsom-trilógia címet viseli, melynek darabjai, afféle filmesszék, az unatkozó, relatív jólétben élő, ám lelkileg, érzelmileg koldusszegény eu-polgárok három jellegzetes passzióját állítják hajszálkeresztjükbe. Az első filmben, a Paradise: Love-ben elhízott, szeretetnélküliségben senyvedő, szexuálisan hulla, izzadó, buta és önmagukra igénytelen osztrák nőket követ kamerájával, ahogyan szerelmet vásárolnak a forró afrikai tengerparton testüket, szolgálataikat aprópénzért áruló, kígyótestű fekete férfiaktól. A harmadik, Paradise: Hope című a fogyókúráról fog szólni, de addig is itt a második, a boldogságot a túlbuzgó vallásosságban megtalálni szándékozó szerencsétlenekről szóló rész, A hit paradicsoma.
[img id=500510 instance=1 align=left img]Anna Maria
Ne legyenek kétségeink, Anna Maria, a történet fő alakja az isteni kegyelem megtapasztalása helyett leginkább a pokol összes kínját éli át, és hogy miért, hogyan, azt a film kíméletlen részletességgel és dokumentarista hitelességgel vágja az arcunkba. Anna Maria buzgón gyakorolja a bűnbocsánatot, folyamatosan darálja a Miatyánkot és az Üdvözlégy Máriát, ha éppen nem vallásos himnuszokat énekel fennhangon, vagy nem Szűz Mária eldobható műanyagszobrával házal (éles kontrasztban röntgenasszisztensi foglalkozásával, melynek során a lét igen materialista természetű megjelenésével találkozik). Imádja Jézust, sőt szerelmes belé, a szó szoros értelmében, de Jézus hite számára mindössze a bűn igen összetett, sokféleképpen értelmezhető misztikumára szűkül, ami a nő számára kiút nélküli labirintus. A felebaráti szeretet, a megbocsátás, a könyörület és a tolerancia számára üres fogalmak, ha egyáltalán megfordulnak fejében – ez okozza a film kissé bizarr konfliktusát is, amikor megjelenik Anna Maria házában volt férje, a tolókocsiba kényszerült, deréktól lefelé béna, hithű muzulmán Nabil.
Sokk
Szokás szerint Seidl már az első jelenettel sokkol. Anna Maria sivár, igénytelenül berendezett lakásában vagyunk, ahol minden ajtófélfa mellett szenteltvíztartó, a falon aránytalanul óriási feszületek, giccses szentképek és vallásos parancsokat hirdető plakátok. Légüres, geometrikus képek, melyekből süt az érzelmi sivárság, valamint valami perverz, szektás őrület, ami ismét Seidltől megszokottan, valami szintén perverz, elegáns, hűvös és egzakt esztétikumban jelenik meg. Innen azonban csak beljebb megyünk... Seidl nem kegyelmez ezúttal sem, bár ő sosem hirdette ezt. A film végére bár "hőse" életben marad, de azért fordul egyet vele a világ, mégis minden jelenet úgy koppan, mint az élve eltemetett Anna Maria koporsójára lapátolt föld, adott esetben. Dramaturgiai szempontból talán kicsit erőltetett fordulatnak tűnhet a katolikus Anna Maria és muszlim Nabil házassága, ám a multikulti Bécsben ez cseppet sem szokatlan (ráadásul lásd még a Trilógia első részét is!). Seidl ezúttal is kíméletlenül mászik bele tabukba, provokál és hirigel, de aki azt mondja, hogy nincs igaza, az hazudik. Vagy vakhitű, mint a filmbéli Anna Maria...
Kinek ajánljuk?
- Hívőknek.
- Ateistáknak.
- Igazságkeresőknek.
Kinek nem?
- Könnyed szórakozásra vágyóknak.
- Politikai célokra.
- Önkritikára képteleneknek.
9/10
