Az emberfia azt hitte volna, hogy Tim Burton víziója és Lewis Carroll művei úgy idomulnak majd egymáshoz, mint zsák és a foltja, borsó és a héja, vagy mint Johnny Depp és a Bolondos Kalapos karaktere. Ám a fantáziavilágba tett utazásba túl kevés Burton és túl sok Disney szorult, az új Alice Csodaországban így egy szemkápráztató, de sajnos érdektelen kiállítási tárggyá zsugorodik.
Keresve sem találjuk benne ugyanis a Burton kézjegyének mondható féktelen gótikát, a sötét tónusokat vagy netalántán a viktoriánus korral rokonítható horrorfilmes motívumokat, egyik kedvenc direktorunk - feltehetőleg az IMAX 3D-ből adódó többletköltségek miatt - kénytelen volt behódolni a Mikiegeres stúdiónak, és egy minden szempontból gyerek-, de főleg közönség-kompatibilis fantasy-t lerakni az asztalra. Az Alice Csodaországban nézése közben csak pillanatokra sejlik fel a direktor eddigi életműve, melyet olyan nagyszerű opusok szegélyeznek, mint a Beetle Juice, a Batman, az Ollókezű Edward, a Nagy hal, a Halott menyasszony vagy éppen a legutóbbi Sweeney Todd. A Carroll-regényekben búvópatakként rejtőző - és az 1951-es, érdekes módon szintén Disney-illetőségű animációs feldolgozást gyönyörűen végigkísérő - karneváli őrület és kaotikus elkeseredettség csak gyorsan tovatűnő pillanatokat termékenyített meg. Ám ezek a momentumok, ahhoz a bizonyos Fehér Nyúlhoz hasonlatosan válnak fürgén köddé.
Burton, Carroll Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című műveiből gyúrta össze filmje cselekményét. Ebben Alice (Mia Wasikowska) már 19 éves, cinikus kisfelnőtt, akit gyermekkori, sok év távlatából már valótlannak tűnő kalandja rendre visszatérő rémálmok képében gyötör. Az éppen borzalmas kényszerházasság előtt álló kishölgy szívből gyűlöli a környezete által vele szemben támasztott elvárásokat, legszívesebben elmenekülne a fonnyadt arisztokrácia unott teaszürcsölgetése elől. Ekkor bukkan fel régi-új ismerőse, a Fehér Nyúl, aki ismét lecsalja a lányt az üregébe. Csodaország Alice első látogatása óta a feje tetejére állt, a pszichedelikus mókázást a zsarnoki Vörös Királynő (Helena Bonham Carter) rémuralma váltotta fel. Alice, a Messiásként várt kiválasztott lesz a mesevilág egyetlen reménye, a szkeptikus lányt azonban nehezebbnek bizonyul meggyőzni Csodaország és a körülötte folyó események valós voltáról, mint azt elsőre gondolták volna.
A főszereplő karakterének radikális átformálását lehet az Alice Csodaországban első baklövéseként elkönyvelni. Ugyan Burton szépen skicceli fel a felnőtté válás küszöbén álló, kételyekkel küszködő lány kálváriáját, ahogy humorosan, még ha kissé, és egyáltalán nem rá jellemzően, inkább a Disney-filmekre emlékezető karikatúraszerűen mutatja be a fojtogató arisztokrácia belterjes mocsarát, az expozíció és az információelosztás kötelező kűrjét sebesen letudva azonnal a tükör "másik oldalán" találjuk magunkat. A sietve összeeszkábált nyitány után tehát azonnal alámerülhetünk a fantasy-univerzum varázslatos flórájába és faunájába, azonban ettől a pillanattól kezdve Alice inkább passzív szemlélője, mintsem aktív formálója lesz az eseményeknek. Az általam referenciaként emlegetett, '51-es adaptáció Alice-a ártatlan gyermeki rácsodálkozása és ellentmondást nem tűrő kíváncsisága révén rántotta magával nézőjét a sohanemvolt világban tett expedícióra, Burton Alice-ának hűvös szkepticizmusa miatt viszont a befogadó is hajlamos lesz távolságtartással kezelni a vásznon látottakat. Akármennyire szemkápráztató és lendületes kalandok zajlanak a szemünk előtt, csak rövid pillanatokra vagyunk képesek a vetítőtermi eszképizmus hamis illúziójába ringatnunk magunkat, és ahogy Alice-t egyik helyről a másik helyre rángatják az aktuális missziótól és kihívástól függően, úgy a néző is csupán külső szemlélője lesz az emiatt végig üveggömbben leledző világnak.
A világnak, ami egyébként hihetetlen műgonddal és túlburjánzó fantáziával lett megelevenítve. Érdekes módon Burtonék az élőszereplős és CG-karakterek kavalkádját szándékosan, valahol az animációs és a hagyományos játékfilm határmezsgyéjén akarták tartani, időnként még a hús-vér színészek kontúrjai is el vannak mosódva, akik így - kivált a Matt Lucas által alakított Tutyika és Mutyika, illetve Crispin Glover Kör Bubija és Bonham Carter Vörös Királynője - hibátlanul olvadnak bele Csodaország ezerszínű hátterébe. A túlcsorduló vizualitásnak és az egyébként impozáns CG-karakterhalomnak azonban a filmből hiányzó, igazi emóciók és a valóságos aktorok látták a kárát, akik csupán másodhegedűsek lehetnek ebben a szigorúan látványorientált adaptációban. Egyedül Anne Hathaway Fehér Királynője és Johnny Depp Bolondos Kalaposa tud kiragyogni a CG-cirkuszból, utóbbi figurája akár magában is foglalhatja a fentebb is taglalt, Burton-Disney párviadal, ez utóbbinak kedvező végeredményét. Depp ugyan zseniálisan formálja meg a beteges őrületbe süppedt figurát, ám csak ritkán csillan fel az igazi elmebetegben rejtőző sötét téboly. Apró dührohamai - melyeket a szemkörnyékén látható, egyre sötétebb foltok, illetve a súlyos agysérülést implikáló, felemás pupillái hivatottak jelezni - ízelítőjét adják egy soha el nem készült, vérbeli Burton-verziónak, amelyben Csodaország legkevésbé sem gyermekbarát oldala domborodhatott volna ki - ez azonban egy Disney-műben teljességgel elképzelhetetlen lett volna.
Be kell érnünk így a 3D technikáját maradéktalanul kiszolgáló effektparádéval és a játékidő végén látható, grandiózus csatával, ami ugyan teljesen idegen Alice szellemiségétől, de ettől még korunk nagyköltségvetésű fantasy-jeinek elhagyhatatlan eleme. Alice a fináléban gyorsan megtanul együtt élni a rá háruló felelősséggel, és a kor első emancipált nőjeként kész arra, hogy a saját útját járja. A néző pedig a Kalapos borzasztóan bugyuta örömtáncán és Avril Lavigne nem kevésbé hátborzongató betétdalán csóválhatja a fejét a teremből kifele jövet: "Én most egy Tim Burton-filmet láttam?"
Nem. Viszont kaptál helyette egy háromdimenziós Disney-opust, annak minden kiszámítható bájával és hátulütőjével.
