Az 1999-ben filmszemle fődíjas "Kelj fel Jancsi" rendezője, Fonyó Gergely három év szünet után újra játékfilmmel lépett a közönség elé. A szakmát nem a filmfőiskolán tanulta. Közel tizenöt éven át dolgozott magyar és amerikai forgatásokon, s végigjárta a szamárlétrát. Volt világosító, operatőr, asszisztens míg eljutott a rendezésig. Első filmje egy Amerikában forgatott, nagyrészt önerőből létrehozott, kisköltségvetésű minimál darab volt, mely eszköztelenségével és mértékletességével érte el a szakma azonnali elismerését. Ez a mostani egy gyerekfilm, mely már itthon készült magyar sztárokkal, feltehetően nem kevés pénzből.
A gyártó-forgalmazó és az alkotók célja az volt, hogy olyan hajdani, örökbecsű és ma is megunhatatlan magyar gyerekfilmek hagyományait folytassák, mint volt a "Keménykalap és krumpliorr", a "Le a cipőkkel!" vagy a "Szeleburdi család". Egy olyan nemwaltdisneys magyar közönségfilmet szerettek volna, mely gyerekeknek és szülőknek is szórakoztató. A film forgatókönyvírója ennél fogva Tímár Péter lett, aki a népszerű abszurd magyarból letett már egy-két filmet az asztalra. Szóval Bagaméri fagylalt, minimál film, posztmodern humor, kishazai reál. Ebből a keverékből talán még valami jó is kisülhetett volna, ha. Ha a forgatókönyv nem akart volna túl sok mutatósat felhalmozni, akár napjaink túldizájnolt gumipalotái. Ha a rendező megőrizhetett volna valamit előző filmjének egyszerűségéből. S ha napjaink divatos szerepeinek felvonultatásán kívül marad némi hely a képzelőerőnek is. Így lett a film alkotórésze a korhűre maszkírozott ripacskodás a parodisztikus korrajz helyett, az üres grimaszolás a szívet tépő bohóctréfák helyett, az azonnal fogyasztható, színesre csomagolt élvezet a türelmet igénylő, százszor is végignézhető mesék csodái helyett.
Ez a film nem lett sokkal jobb, mint egy mekdonáldszos szülinap, bizonyára mégis sokan megnézik majd. Mégiscsak a miénk, mégis valami kimozdulást jelent a multiplexes gyerekbutítás holtpontjáról. Bár jobb volna, ha ott kezdődne, ahol befejeződik. A film végén a gyerekek találkoznak a tóparton, szomorkodnak, mert vége lett a szünidőnek, s rájönnek, hogy ez a nyár már megint csak a felnőttekről szólt, az ő problémáikat kellett megoldani, az ő kívánságaik teljesültek. Aztán, hogy kicsit szabaduljanak ettől a helyzettől, hazaindulás helyett esztelenül és meztelenül berohannak a hideg őszi tóba játszani. Szóval Fonyó Gergő filmje talán valahogy így kellene, hogy induljon. Kilépve a mindenáron minden nézőnek megfelelni akaró tömegfilm csinálók bűvköréből, valami felszabadítót, gyerekszívet gyönyörködtetőt létrehozva.
