Diane Kaeton az amerikai mintanő és mintacsaládanya. Titokban (ha úgy tetszik: alattomban) a világhálón keresi a számára hibátlan partyt - viccesnek szánt, de olykor fájdalmas naivitással -, de mint ahogy az örök igazság szól, az élet másképp hozza.
Diane Kaeton az amerikai mintanő és mintacsaládanya. (Már csak az életkora miatt is, oké, tudjuk, nem illik ilyet leírni, de: Keaton 1946-ban született.) Legalábbis a húsz éve forgatott Két szülő közt című dráma óta (rendező: Leonard Nimoy) a tengerentúli producerek elsősorban rá gondolnak, ha anyukaszerepről van szó. (Az örömapa, Örömapa 2., Marvin szobája). Vagy ha azt sulykolnák, hogy egy nagymama kor felé tipegő hölgynek is vannak a családfenntartás körébe nem sorolható, nem egyszer a testiség bűvöletébe tartozó érzései (Elvált nők klubja, Női vonalak, Minden végzet nehéz, Kőkemény család). Érthetőbben: ötven és hatvan fölött is lehet kívánni a szexet. Keaton teljességgel megfelel az elvárásnak, hozza a formát és bár tagadhatatlan, hogy kezd beskatulyázódni, az általa nyújtott nívó elégedettséggel tölti el a hollywoodi emlőkön dajkált nézőket (odaát is, ideát is). Azaz, ha "Amerikáné", akkor Diane Keaton és ilyetén szempontból mellékes, hogy felnőtt gyermekei mellett rendelkezik-e társsal (férjjel), netán éppen annak hiánya az egyik fő konfliktusforrás.
A társkapcsolatokban jártas "iparos filmes", Michael Lehmann (Vonzások és állatságok, Egetverő szenzáció, 40 nap és 40 éjszaka; egyéb rendezései: Hudson Hawk, Pancserock) mozijában ez a fő. Történik ugyanis, hogy a büszke és a lányaiért aggódó-rajongó magányos anyatigris, Daphne Wilder (Keaton) az eladósorba lépő legkisebb lányát, Millyt (Mandy Moore) "ellenőrzött körülmények" között szeretné kiházasítani, mondván, hogy ne essen azokba a párválasztó csapdákba, amikbe hajdanán ő belegyalogolt. Titokban (ha úgy tetszik: alattomban) a világhálón keresi a számára hibátlan partyt - viccesnek szánt, de olykor fájdalmas naivitással -, de mint ahogy az örök igazság szól, az élet másképp hozza.
Persze a lányainak - a legidősebb, Maggie (Lauren Graham) az észérvek felől közelít (pszichológus), a középsőből, Mae-ből (Piper Perabo) a gazdag élményanyag szól -, akik ugyan szeretik, tisztelik és becsülik a mamát, de erősen elegük van a túlgondoskodó anyai szeretetből és mintegy "ellencsapásként" igyekeznek összeboronálni az egyik potenciális kérő szerelemre gerjedő atyjával (Stephen Collins). Így a párválasztó dilemma tulajdonképpen kettős: Milly a menő építész (Tom Everett Scott) és a vagány rocker (Gabriel Macht) között hezitálhat, anyja pedig azon töprenghet, hogy elfogadja-e a berozsdásodott szív (és a hormonok) beindulását, avagy sem.
Tény, az ál-naiv Keaton rácsodálkozása a modern világra nem mindig hiteles, még ha a védjegyei között is tartjuk számon. Lehmann romantikus komédiáját mindenesetre ő viszi, ahogy megtestesíti az anyai majomszeretetet, rögvest elfogadjuk. Hiszen "értünk haragszik, nem ellenünk" (szeretetből követ el oltári baklövéseket, nem aljasságból). Menet közben a kezében nyomnánk egy gyermeknevelési szakkönyvet, de már a film elején tudható, a kalamajkák dacára mindenki révbe ér. Tulajdonképpen a néző is.
