A vörös hajú skót királylány fittyet hány a családi tradíciókra és a gyerekeknek is megmutatja, mi fán terem a női egyenjogúság.
Amikor 1995-ben a Pixar elkészítette minden idők első egészestés számítógéppel rajzolt filmjét, a Toy Story - Játékháborút, az akkor még parányi stúdió bizonyára nem gondolta, hogy az egész animációs műfajt újradefiniálja ezzel. Alig néhány évvel később az összes nagy stúdió búcsút intett a hagyományos, kézzel rajzolt technológiának. Mára a Pixar elsőszámú emberének számító John Lasseter a Disney élén áll, a Pixar pedig a stílus iránymutató képviselőjének számít – még akkor is, ha a Verdák balul sikerült második része bebizonyította, hogy ők sem tévedhetetlenek.
A Merida, a bátor az évente legalább egy új produkcióval jelentkező cég történetében fontosabb vállalkozás, mint elsőre tűnik, ugyanis körülötte kizárólag folytatások sorakoznak (Toy Story 3., Verdák 2. és az idén nyáron mozikba kerülő Szörny Egyetem). Így a Pixar ezzel a filmmel hivatott visszaállítani renoméját és bebizonyítani, hogy nem csak biztosra mennek, hanem még képesek új ötletekkel kritikai és közönségsikert elérni. Ez pedig hellyel-közzel sikerült is.
A Skóciába kalauzoló sztori a klasszikus Disney-mesék hagyományait alapul véve egyszerre hebrencs és belevaló királylányt állít a középpontba, aki az évszázados tradíciókra fittyet hányva inkább saját életét élné – ezzel pedig jókora galibát kavar, komoly bajba sodorva szüleit és az egész királyságot. Ha pedig a bajt ő okozta, hát neki kell jóvá tennie. Bár egy Pixar-produkció esetében természetesnek számít, lehetetlen elmenni amellett, mennyire minden részletre kiterjedően lenyűgöző az animáció – pedig nem véletlenül ódzkodtak sokáig attól, hogy főszereplőiknek embereket válasszanak, hiszen megjelenítésük sokkal nagyobb kihívást jelent. A filmet nézve könnyedén merülhetünk el az apró részletekben, például Merida hosszú vörös fürtjeiben. Azért a történet és a tempó is lendülettel visz magával, ráadásul a produkció szokatlanul akcióorientált és félelmetes – igaz, utóbbin minden bizonnyal tompít a televíziós vetítés, mert a mozi dübörgő hangeffektjei csak részben reprodukálhatóak otthon.
A Meridától a Pixar-filmek rajongóiként elsősorban azt vártuk, hogy ne biztonsági játék legyen, és ezt félig-meddig megkaptuk. Ez a film bármelyik másik stúdiótól remekmű volna, a Pixar filmográfia ismeretében azonban hiányzik az a frissesség, ami a Wall-E, vagy talán a stúdió legjobbjának számító Fel sajátja volt. Félreértés ne essék, a Merida így is remek szórakozás, a legkisebbeket leszámítva az egész család számára. Csak azok a fránya elvárások ne lennének mindig annyira irreálisan magasak.
