Menedék

  • TPP / Mancs

Francois Ozon olyan rendező, akinek nem egyes filmjeit, hanem az életművét célszerű ismerni ahhoz, hogy a filmekben lévő rejtett utalások, motívumok feltáruljanak, jelentéstartalmuk gazdagodjék, s a néző elismerően, saját bennfentességének tudatában csettinthessen a sikeresen dekódolt üzenetek és szofisztikált áthallások számbavételénél. Ha tudjuk, munkáiban hogyan vándorol a gyász motívuma a Homok alatt óta, hogy jelenik meg a homoszexualitás és az utódlás problematikája már az Utolsó napjaimban is, akkor elégedetten nyugtázhatjuk, hogy a legújabb filmmel egy trilógia zárul le alighanem, aminek a középpontjában a gyász és a túlélés, a gyász meghaladása, a lázadás és az elfogadás, a pusztulás és az új élet szentsége áll.
Innen nézvést alig látszik a Menedék életidegen modellszerűsége, ideologikus lapossága.
Pedig a kezdés ütős - egy narkós pár utolsó közös estéjét látjuk, amely a férfi halálával végződik, s a rossz minőségű anyag hatását túlélő lány a kórházban tudja meg, hogy állapotos -, a kibontakozásban a forgatáskor csakugyan terhes Isabelle Carré élete legjobb alakítását nyújtja, s tele a film hihetetlenül érzékeny beállításokkal. Mégis, a gyermeket megszülni egy összkomfortos tengerparti villába visszavonuló nő története, aki előbb elcsábítja elhunyt barátja meleg öccsét, majd a kórházban rábízza az újszülöttet - nos, mindez valóságos emberek valóságos életére csak igen távolról hasonlít, s a belőle adódó felismerések is legfeljebb a kiművelt mozijáró tájékozottságát gazdagító információk. Viszont pont olyan, mint egy Ozon-film.