Kellemetlen érzés lehet, ha az ember lába közé metafora nő és ezzel kell végigjátszani egy egész filmet: a lábközi metafora híresen rosszul hat a járásra, de homlokráncoló és szemöldök-összehúzó erejének is nagy a szakirodalma. Konkrétabban: vajon miféle eszközök állnak egy fiatal színésznő rendelkezésére, ha azt kell játszania, hogy lábai közt ott a kasztrációs félelmek egy szép példánya, a fogazott punci. Íme, egy fogas kérdés, melyre Mitchell Lichtenstein (a pop-artos Roy fia) rendező válasza: tessék úgy játszani, mint minden más másságot! A beilleszkedés ellehetetlenülése felett érzett, növekvő borzalommal. Egy darabig valóban ezt játsszuk, mintha valóban egy rendes high-school drámában járnánk, a ruhatárból kölcsönözhető identitások tanpályáján, a tanári/szülői álszentségek turkálójában. Ez az eljárás, bár igen bátor, csak a nőgyógyászatig folytatható, mert itt aztán elszabadul a viccmesélési kényszer, és Móricka veszi át a hatalmat a produkció felett. A rendezői fapofa eddig tartott, innentől viszont kaján vigyorba torzul, a fogazott testrész gazdája pedig nekilát, hogy elégtételt vegyen a nőiségén esett sérelmeken. A bosszúállás útja férfisikolyokkal és leharapott péniszdarabkákkal van kikövezve, ahol pedig kutya vicsorog, ott előbb-utóbb az eb is szerephez jut: az ott csak egy kellék, az ott csak egy kellék! - kezdhetjük ismételgetni önnön megnyugtatásunkra. Mert ami a padlóra hullt, az persze nem maradhat ott örökre, a kéjes mutogatósdi azonban csak eddig terjed, a gyilkos fegyver diszkrét takarásban marad mindvégig.
