A Bourne-filmek rendezője, Paul Greengrass Irakban is megtartotta Matt Damont és a pörgős cselekményt, hogy valódi katonákkal megerősítve jó akciókrimit rendezzen. Irakban nem atomfegyver, csak hazugság van, ami legalább akkora baj. Zöld zóna.
Amerikának könnyű: megvan a lelkiismerete és a függetlensége ahhoz, hogy feldolgozza a súlyos terheket, amikkel valahogy soha nem tudnak elszámolni. A második világháború, Vietnam vagy mostanában Irak az a téma és terület, amiről folyamatosan készülnek széles közönséget megcélzó alkotások. Ezek talán megkérdőjelezik a nézőkben a megkérdőjelezhetetlen amerikai erőt és igazságot. Amerika már rég nem akar legyalulni városokat és országokat a mozivásznon, hanem saját magát akarja megérteni, mert a kultúrának ez a feladata.
A Sólyom végveszélyben, A királyság, A bőrnyakúak, az HBO Szaddam-minisorozata, A bombák földjén vagy a Zöld zóna is egy-egy kisebb, személyes történettel kerekíti a nagy történetet, amit sokáig megkérdőjelezhetetlenül építettek a kormányok. Emlékszünk: Iraknak titkos tömegpusztító fegyverei vannak, ezért le kell rohanni. Mintha cölöpöket vernének le száraz betonba, úgy ültetik el a demokráciát saját kezükkel. Az egész tervet megalapozó ok volt mindig bizonytalan, vagy ahogy később bebizonyosodott: hazugság.
Paul Greengrass a Bourne-filmekből nagyon helyesen megtartotta Matt Damont, a feszített cselekményt, a zegzugos világot, hogy elmesélje, Irakban nincs atomfegyver, csak hazugság, ami legalább akkora baj.
A sokáig csillogó szemű Matt Damonnal kibabrálnak rendesen az amerikai hírszerzésnél, amikor folyamatosan nyomják neki a fals információkat a fegyverekről, amiket lelkiismeretesen kutat, de nem talál soha. Az iraki háború mindig kincskereső játékhoz hasonlított, amiben George W. Bush és Tony Blair kincset nem, csak sok halottat találtak, és amikor az iraki, amerikai vagy angol tetemeket megpöckölték finoman a mutatóujjukkal, akkor sem a meglepődés kerítette hatalmába a két világbohócot, hanem a tudat, hogy a tréfát végig kell csinálni, el kell hitetni mindenkivel a világon, hogy egy sarokkal arrébb úgyis találnak valami atombombát vagy mérges gázt, ami igazolja az egész hadjáratot, amit soha senki nem tudott értelmesen megmagyarázni.
A film a megdöbbenésről, a hazugságról és a nem értésről szól. A filmezésnek ott lesz tétje, ahogy a tematikailag szorosan kapcsolódó A bombák földjén című mozinál is volt. Hogy ott áll a katona, Matt Damon az iraki porral, nyomorral és hőséggel nehezített érthetetlenségben, felesküdött és rendesen végzi a dolgát, de felmerül, hogy mi a szerepe. Matt Damon nem hülye, rájön, hogy a bolondját járatják vele, mert itt nemcsak atombomba, de kisebb bombácska sincs iraki kézben. Viszont minden nap el kell játszani, hogy keresnek, és nem találnak.
Nem elég, hogy Matt Damon tökéletes ilyen szerepekre, de még öregszik is, így végre el lehet hinni, hogy egyszerű, de igazságos férfiként bántja a büszkeségét, ha átverik, és most rendesen megteszik ezt vele. Miközben az amerikai hírszerzés egy Magellán nevű titkos informátora nyomja a kamu infókat, a Wall Street Journal pedig benyeli, ahogy kézből eteti a kormány, az irakiak csak nyugalmat akarnak. Szaddam tábornoka is megmondta, hogy nin-csen-tö-meg-fegy-ve-rünk.
Greengrass érzi a film súlyát, mindenkinek odamondana egy kicsit: a hírszerzést és a médiát sikerül annyira elnagyolnia, hogy az kicsit fájó, mert ha a Wall Street Journalnál így készülnek a cikkek, hogy a kormány mondja tollba, akkor nem lennének olyan büszkék az amerikai sajtóra. Ennek az egész rendszernek a bemutatása is többet érhetett volna. Az amerikai katonák irakiakkal szembeni hullámzó kapcsolatát szépen ábrázolják, és a történetet is igazságos banalitásban fejezik be.
Állítólag Matt Damon hetekig élt együtt a katonákkal, majd hetekig forgatott valódi iraki veteránokkal, hogy remek góré váljon belőle, és bár nekem sokkal több a kétkedés benne, mint egy amerikai végrehajtó katonától elvárható, jól működteti a szerepet. Nem esik túlzásokba Greengrass a motivációkat és a megfejtéseket illetően, nem billenti ki a karakteréből Matt Damont, ráadásul a kisebb szerepekbe nemcsak az iraki oldalra talált jó színészeket, hanem amerikaira is. A Lesz ez még így se vagy A család kicsi kincse remek karakterei után Greg Kinnear az iraki hírszerzők egyik helyi, bürokrata főnökét alakítja, aki a washingtoni érdekek miatt próbálja igazolni a háborút. Ez a dolga. Az Oscarra jelölt Amy Ryannel bánt el Greengrass talán a legjobban: komoly szerepe lehetne a Wall Street Journal újságírójaként, de mégis meghagyja rendszerhibának, olyan eszköznek, amit nagyon egyszerűen játszik ki a kormány. A CIA helyi emberét is megtartja a háttérben, pedig Brendan Gleeson (In Bruges, Harry Potter) zsíros hajából és nyamvadt arcából jöhetne több.
Peter Greengrass pörgős krimit rendezett az iraki sötétségben. A játékidő jelentős részében sötét és átláthatatlan utcákon kergetik egymást az emberek, remek a helyszín, a látványvilág és a fényképezés: zajos képek, kézi kamera mozog mindig akcióközelben, néha talán túlzás is, de így sodródunk együtt a sztorival.
Greengrass a Bourne-sorozat és az akciókrimik profi megújítójaként lett világhíres, miközben olyan csendesebb és érzékenyebb filmeket is készített, mint A véres vasárnap vagy a Kenneth Branaghgel és Helena Bonham Carterrel készített, súlyos beteg lány szüzességének elvesztéséről szóló A repülés elmélete. A két véglet között van nálam az akcióban és feszültségben egyik legerősebb mozija, a United 93. Ebben azokkal az utasokkal utazunk, akik megfúrták a repülőgép elrablását a 2001. 09. 11-ei WTC-támadások során. Politika és kisemberi sztorik egy izgalmas történetben, amiből nem lehet kiszállni.
