Az 52. Berlini Filmfesztiválon versenyen kívül vetítették az Egy csodálatos elme című darabját, Russel Crowe-val a főszerepben. A fesztivál félidejében érkezett a hír, hogy a film nyolc Oscar-jelölést kapott. Március 24-én dől el, hogy a jelölésekből - köztük a legjobb film, legjobb rendezés, legjobb férfialakítás, legjobb női epizód- alakítás - hány kapja meg az Amerikai Filmakadémia díját.

Magyar Narancs: Jó barátság fűzi Tom Hankshez, több filmet is forgattak együtt. Hanks mindkét Oscar-díját egy furcsa, "más" ember alakításáért kapta a Forrest Gumpban, illetve a Philadelphiában. Nem jutott eszébe rá-osztani a skizofrén matematikus szerepét?

Ron Howard: A szereposztás nem barátság kérdése. Két okból döntöttem Russel Crowe mellett. A szerep azt kívánta, hogy egy színész játsszon végig egy életet: 19 éves kortól 66 éves korig. Öregíteni könnyű, de az elképzelhetetlen, hogy Tom Hanks el tudná hitetni, hogy alig húszéves. Russel Crowe-nak ez sikerül. A két színész között mégiscsak van tíz év. A másik pedig az, hogy ma egyetlenegy színészt sem tudok elképzelni, aki szavak nélkül, pusztán mimikával, gesztusokkal olyan finoman tudna játszani, mint Crowe. Márpedig Nashről tudjuk, hogy minden zsenialitása mellett a verbális kommunikációban ügyetlen, esetlen. Finoman szólva: nem ez az erőssége.

MN: Én inkább arra gondoltam, hogy Russel Crowe a tavalyi Oscar-díja (Gladiátor) óta különösen divatos.

RH: A sors iróniája, hogy én a Gladiátor forgatása előtt szerződtem Crowe-val, aki azonban már le volt kötve a számára később akadémiai díjat hozó produkcióra. Még ironikusabb, hogy a mi forgatásunk gyakorlatilag egy nappal a 2001-es Oscar-ceremónia után kezdődött: Princetonban, New Jerseyben. Tavaly Russel Crowe és a film egy másik fontos szereplője, Ed Harris is a jelöltek között volt, tehát jelen kellett lenniük Los Angelesben. ´szintén szólva aggódtam, hogy milyen állapotban állnak huszonnégy órával később kamera elé. Furcsa, hogy az eset megint csak Tom Hankset juttatja eszembe. Hanks két egymást követő évben nyerte el a díjat, és a harmadik évben, amikor az én filmemben, az Apollo 13-ban jelölték, nem kapta meg a szobrot. Ez rossz érzés volt, mert komolyan úgy gondoltam, hogy abban az évben is megérdemelte volna, csak az akadémiában volt egy makacs ellenkezés, hogy harmadszorra azért mégsem ítélik neki a kitüntetést. Remélem, ezúttal szerencsét hozok Russelnek. Ne haragudjon, hogy ennyit rágódom az Oscaron, de nagyon friss még a nyolc jelölésünk híre.

MN: Ennek ellenére már elindultak a támadások a film és hőse: John Nash ellen. Az Egy csodálatos elme amerikai és angliai bemutatója után több vezető kritikus, így Nigel Andrews, a Financial Times tekintélyes szakírója azt kéri számon a filmen, hogy meghazudtolja, megszépíti a valóságot. Három fontos motívum maradt ki a filmből: Nash köztudott biszexualitása, egy házasságon kívül született gyerek története és a tény, miszerint felesége, Alicia, akivel Nash máig együtt él, nemhogy nem tartott ki mellette a betegsége alatt, hanem el is vált tőle, amikor skizofréniája elhatalmasodott. Igaz, később újra hozzáment.

RH: Nézze, mindig nehéz, bonyolult döntések sorozata az, hogy egy filmrendező mikor mit hagy ki egy ember életéből. Ráadásul Nash nemzetközi tekintélynek örvendő, ma is alkotó tudós. Mégiscsak az én felelősségem, hogy ha már úgy határoztam meg a munkámat, hogy az Egy csodálatos elme felhasználja ugyan az ő életét mint alapanyagot, de ettől függetlenül mégiscsak egy félig fiktív történet, akkor viszonylag nagy szabadságot adhattam magamnak: mit hangsúlyozok ebből az életből, mi felett siklok el, és mit hagyok ki. Nem beszélve arról, hogy forgatókönyvírónk, Akiva Goldsman egy eleve létező írást, Sylvia Nasar Nash-életrajzát vette kiindulópontnak, s a film címe is megegyezik a könyvével. Nasar munkája és így filmünk sem foglalkozik Nash magánéletének bizonyos aspektusaival, mert nem tartottuk őket jelentősnek a mondanivaló szempontjából. Ennek ellenére vannak a filmben olyan jelenetek - mint amikor Nash a betegsége miatt akaratlanul majdnem vízbe fojtja kisfiát -, amelyek alapján egy érzékeny néző felfog valamit a gyötrelemből, amit a felesége és maga Nash időnként átélhetett. A válást azért nem tartottam fontosnak belevenni a filmbe, mert Alicia végig szerette a férjét, és nem is elsősorban önvédelemből, hanem a gyereke miatt érzett aggodalomból vált el tőle. A lényeg, szerintem, hogy soha nem hagyta magára, és végül ismét hozzákötötte az életét. Ami Nash magánéletének többi részét illeti: nem az én ízlésem ilyen, a legintimebb szférába tartozó kérdéseket boncolgatni, főleg egy olyan embernél, aki él, és akinek élnek a szerettei, hozzátartozói is.

MN: Tudomásom szerint régóta szeretett volna filmet forgatni egy pszichésen beteg emberről. Miért?

RH: Anélkül, hogy a saját családom életébe belemennék, elárulom, hogy onnan az indíttatás. De éppen a hozzánk hasonló családok történeteiből tudom, hogy milyen megrázó, szomorú és persze felemelő is lehet egy beteg családtaggal megtanulni együtt élni, olyannak elfogadni, értékelni és szeretni, amilyen. Esetenként rejtélyesnek tűnik egy ilyen ember, ijesztőnek, gyakran - bizonyos tartományokban - sokkal okosabbnak és intelligensebbnek, mint mi, úgynevezett normális, egészséges emberek. Amellett, hogy John Nash története egyéni, az ő esetében egyfajta missziónak is tekintem a munkámat. Remélem, hogy sok téveszmét oszlat majd el a skizofréniával kapcsolatban.

MN: Konkrétan miért őt és a történetét találta izgalmasnak?

RH: Elsősorban a Nashben meglévő kettősség: az őrület és a zsenialitás miatt. És az, hogy mindkettőben ott van a fékezhetetlen szenvedély. Ezenkívül Nash életében annyi minden történt, hogy az mással tíz életben sem fordul elő. A fiatal zseni egyik napról a másikra előbb a politika, majd saját betegsége, aztán mindkettő kiszolgáltatottja, később áldozata lesz. Innen, erről a több mint két évtizedes mélypontról tudott visszakapaszkodni az életbe, a szakmájába: egészen a Nobel-díjig és a személyes megnyugvásig, megkockáztatom: boldogságig.

MN: Egy ma már gyakorlatilag nem használt technikával forgatott. Kronologikusan rögzítette a történetet. Miért nehezítette meg a saját életét?

RH: Valóban szokatlan ma már ez a módszer, hiszen logisztikailag, gyártási szempontból tényleg nehéz így szervezni egy forgatást, no meg költségesebb is. Ezzel szemben, mivel a filmet a történeten kívül valójában egy színész viszi el a hátán, neki kellett megkönnyíteni a feladatát. A kis részletek, a nüanszok nagyon fontosak voltak, csakúgy, mint Crowe közeli felvételei. Ez a döntés tehát elsősorban miatta született, noha nem az ő kérésére, hanem az én színészi múltam, tapasztalataim miatt.

MN: Gyanítom, hogy John Nasht eddig a szűk szakmai közvélemény ismerte csak, de a film után ez megváltozik. Motiválta az, hogy egy ilyen "csodálatos elmét" milliók ismerjenek meg?

RH: Igen, de nem azért, hogy az életét egyfajta tanmesének állítsam be, amiből "sokat lehet okulni". Inkább elégtételt akartam venni Nash helyett, hiszen amikor ő fiatal matematikai zseniként indult, igenis, bevallottan híres akart lenni. Híres azért, amit elért, feltalált. Ehhez képest pusztán kihasználták a képességeit. A CIA-nek végzett kódfejtői munka miatt pedig kifejezett titokban és hazugságban kellett élnie az életét, még akkor is, ha erre a munkára a szakmai kihíváson kívül az ambicionálta, hogy tegyen valami fontosat a hazájáért. A betegsége aztán valóban mélyre süllyesztette: szakmailag, erkölcsileg és a magánéletében is. Először a Nobel-díj átadásán ismerte meg a szélesebb közvélemény, és reményeim szerint valóban: a film is megteszi a magáét, mert ha valaki, John megérdemli a hírnevet.

MN: Visszakanyarodva beszélgetésünk elejére: gondolja, hogy az Egy csodálatos elme nyolc Oscar-jelölése már az egyik első jele annak, hogy szeptember 11. után az amerikai filmgyártás és a nézők érdeklődése ismét a csendesebb, emberi történetek felé fordul?

RH: Szerettem volna azt hinni, hogy igen, és jó lenne ezt is mondani. Tartok tőle, hogy ez pusztán átmeneti állapot. Nem kell nagyon messzire menni, csak sétáljon egyet itt, Berlinben. Miközben tart a filmfesztivál, már óriásplakátok hirdetik, harsogják Arnold Schwarzenegger legújabb agyrémét. Mit lehet erre mondani?

MN: John Nash látta a filmet?

RH: Kétszer is. Önmagában egy tanulmány lett volna csak az arcát végigfilmezni a vetítések alatt, és nagy volt a kísértés, hogy megtegyem. De említettem már, hogy az ízlésembe bizonyos dolgok nem férnek bele. Így az sem, hogy valakinek az arcába belemásszak egy kamerával, amikor sorsa legfontosabb pillanatainak örömét és fájdalmát éli át újra, és feldolgozottnak hitt dolgok megint fölkavarják. Nem kérhettem többet Nashtől, mint amit már úgyis nekem adott. Az életét.

John Forbes Nash, Jr.
1928-ban született, Nobel-díjas matematikus: a játékelmélet - a versengés matematikája - megalkotója. Az elmélet elsőként és forradalmian szegül szembe Adam Smith, a modern közgazdaságtan alapítójának téziseivel. Nash tudását a hidegháborúban az amerikai hírszerzés is kihasználta: ellenséges - szovjet - kódokat kellett megfejtenie. Ám Nash, az "új matematika" sztárja rövid tündöklés után hosszú évekre - több mint három évtizedre - eltűnt a tudományos élet színpadáról: skizofrénia tette majdnem tönkre munkásságát és magánéletét. Hosszú gyógykezelés hatására, és nem utolsósorban felesége és családja kitartásának köszönhetően, a kilencvenes évek elejére állapota elfogadhatóvá vált, és ismét aktívan dolgozott tudósként. 1994-ben kapta meg a közgazdasági Nobel-díjat John C. Harsanyival és Richard Seltennel együtt "a nem kooperatív játékok területén kifejtett úttörő egyensúly-analízis kidolgozásáért". Az elmélet mind a mai napig a nemzetközi üzleti és gazdasági élet meghatározó eleme, és áttörést jelentett az evolúciós biológia területén is.

John Nash feleségével Princetonban él, rendszeresen dolgozik, és fogadóórákat tart egykori egyetemének matematika tanszékén. Ma is gyalog jár az irodájába, mint 1947-től mindig.