A hosszú filmek hete, majdnem az is mondható, hogy a jó filmek hete, majdnem, de nem tökéletesen. Mindenesetre nem kell megszállottnak lenni ahhoz, hogy az ember egész estéket üljön a moziban. Ang Lee szép filmje, az Ellenséges vágyak, észrevétlenül csúszik a bőr alá. Madzsongoznak kínai asszonyok, és már ezt elnézné az ember másfél órán át, olyan szép a képek ritmusa, olyan furcsa az a közönyös beszélgetés, még azonosítani sem lehet, hogy ki kicsoda, de mégis érezni, hogy valami nincs rendben, valakiben túl nagy a közömbösség, a rezzenéstelen arc mögött olyan figyelem van, mint amikor a zsákmányállat legelészik. Aztán abbahagyják a játékot, szépen kiderül, ki a rémült és miért, kiderül, ki a zsákmányállat a történetben, persze mindenki az, de nem mindenkit kap el a ragadozó. Nagyszerű színészek, gyönyörű képek, kereknek látszó, idegen világ, beteg szerelmek, hétköznapi szörnyűségek; annyira lehet örülni, hogy ilyen filmek is elkészülnek.
Nagyon hasonló ehhez a magyarul szörnyű címet kapott Jesse James meggyilkolása - a tettes a gyáva Robert Ford -, amely csak látszólag western, nem szabad bedőlni neki. Itt is állandó feszültségben telik el a bő két óra, pedig még azt a luxust is megengedhetik maguknak az alkotók, hogy már a címben tisztázzák, ki a tettes és ki az áldozat. Megtehetik, hiszen úgyis kiderül: semmi nem anynyira egyszerű, mindenki tettes és mindenki áldozat. És miközben mindig felháborított, hogy a Vadnyugat hőseként csupa gátlástalan tömeggyilkos örökítette tovább hírét és nevét, most még azt is meg lehet sejteni, hogy miért történt így. Persze nem ez a fő tanulság, de megint nincs más dolgunk, mint ujjongani a színészeken, Brad Pitten és Casey Afflecken, élni az ő világukban. Egyszer zökkentem csak ki belőle, mert az a gyanúm, hogy egy Jesse James nem mondhatott olyat, hogy "zzzz, pörög a fejében a motor", mert akkoriban még nem volt olyan motor, ami így pörgött volna bárkinek a fejében, de két és fél órába ennyi belefér.
És akkor a harmadik hosszú film, a Vérző olaj, amire nagyon készül az ember, mert Daniel Day-Lewis újra vásznon, mi lehet az, amivel kirobbantották visszavonultságából, és megint bajuszt növesztettek vele. Tényleg furcsa film, ez is ott egyensúlyoz Hollywood és a művészet határán, de inkább ide lóg át, a mi oldalunkra (és most szerényen elhallgatom, hogy melyik oldal is vagyunk mi), nem hinné a néző, hogy így is el lehet ma kezdeni a filmet: zenei sikítás, egyre hangosabb és hangosabb, és aztán egyetlen ember pepecsel valami bányában, lemászik, fölmászik, csákányoz, reszel, vályogot vet, ás. Elképesztőek a zajok, minden igazi, és minden borzalmasan bántja a fület, lassan meg lehet őrülni az egésztől, csörömp, csikord, reccs, nyössz, robb, magány és megszállottság, látszik, hogy nagy filmes jelenet. De nemcsak ez látszik, hanem hogy az alkotók is pontosan tudják, hogy nagy filmes jelenetet készítenek, és ettől többé-kevésbé össze is omlik az alakítás. Day-Lewis nagyszabásúan színészkedik, vagyis minden sok, nagyon bátran grimaszol, mondhatni, díjnyertes pofavágások sora.
Ilyen az egész film, mindene kidolgozott, mindene csiszolt, de attól még eredeti, tehetséges, nagyszerű ruhák, fantasztikus filmzene, zajközeli muzsikák, ritmikus szimfonizmus, de olyan erős képiség, hogy még a Brahms Hegedűversenyt is elbírja aláfestésnek, és ebben a világban Daniel Day-Lewis a bravúrberci. Mindent egy kicsit eltúloz, nem elégszik meg a figurával, neki az is kell, hogy állandóan érezzük a kettős személyiséget, micsoda nagyszerű szerep és micsoda még nagyszerűbb szereplő. Nyilván van, akinek ez csodálatos filmes élmény, borzongató átlényegülés, de én csak azt érzékelem, hogy Day-Lewis sántítva, Rigolettóként, kimeresztett szemekkel azt ordítja, hogy én vagyok a Harmadik Megvilágosodás. Pont azt csinálom, amit nem volna szabad: vihogok. És eszembe jut, hogy nem olyan régen láttam már egy hasonló alakítást, Marion Cotillard ugyanezen az alapon játszotta Piafot. Milyen a véletlen: idén pont ők ketten kapták a legjobb főszereplőknek járó Oscarokat.