A fiatal spanyol rendező, Alejandro Amenábar első filmjét, a "Halálos tézis"-t 1997-ben mutatták be a hazai mozik, s nem sokkal később a következő ("Nyisd ki a szemed!") is videó forgalmazásba került. Amenábar az ezredfordulós virtuális valóság sci-fik dömpingje előtt kezdett el foglalkozni valóság és fikció viszonyával. Filmjeinek valóságot rémálomként s rémálmot valóságként megélő hősei erősen paranoid indíttatású történetek útvesztőiben bolyonganak.
A "Más világ" nem komputerekben teremtett álvilágokban játszódik, hanem egy különös túlvilági örökkévalóságban. A második világháború végén Grace (Nicole Kidman), a szigorú és előkelő szépasszony, mivel férje nem tért vissza a háborúból, három szolgáló segítségével egyedül neveli két gyerekét egy hatalmas, jersey-szigeti ódon kastélyban. A ház lakói a külvilágtól elszigetelve, különös szabályok szerint töltik napjaikat. Grace minden erejével arra koncentrál, hogy fényérzékeny gyerekeit sűrű függönyökkel, zárt ajtókkal védje meg az ablakokon keresztül beszűrődő fénytől. De nem ez az egyetlen gondja. A ház sötét zugaiban mintha időnként kísértetek járnának. Legalábbis kislánya furcsa történetei (vagy látomásai?) és az innen-onnan hallatszó ismeretlen eredetű zajok erre utalnak. Mintha. Ezt az érzést a film igen hosszan kitartja. A történet körülbelül kétharmada az egyre eszelősebb precizitással működtetett, klausztrofób házirendet pörgeti. Kidman örökösen tetőtől talpig tiszta ideg, fel-alá rohangál, retteg és aggódik, védelmezi gyerekeit, de egyre inkább maga sem akarja tudni, mitől. Egy nap különös fotóalbumot talál az egyik elhagyott szobában. A képek a ház korábbi lakóiról készültek. Ülnek, mosolyognak, s furcsa módon mindnek csukva van a szeme. Kiderül, szépen felöltöztetett halottak, akiket azelőtt fényképeztek le, mielőtt koporsóba tettek. Aztán egy napon ilyen fotót talál saját szolgálóiról is. S talán, ha nagyon keresné találhatna magáról és gyerekeiről is...
A reális alapokról indító történet idővel egy elmebeteg asszony képzelődéseibe tűnik át, míg el nem éri, hogy a minimális eszközökkel végletekig fokozott feszültség hatására a néző maga is minden képsarokban kísérteteket keres. Pedig jóformán nem történik semmi. Grace hímez, a szolgáló sepri a faleveleket, a gyerekek olvasnak, csak időnként minden egy kicsit halucinogén irányba tolódik. S mikor úgy hisszük a történet választ adott arra az örökösen felvetődő kérdésre, hogy a halottak valóban átjárnak-e az élők világába vagy sem, Amenábar megfordítja a kérdés logikai menetét, s azt mondja, az élők járnak át a halottak világába (spiritiszta szeánszok alkalmával) s akik élőnek hitték magukat, már rég halottak.
A film Nicole Kidman jutalomjátéka. Másfél órán át riadozik, pislog, szorong, gyűri kezeit, akár Lilian Gish, ám nem hazudtolja meg látványos, érzéki nő önmagát sem, s halottan is szeretkezik. A "Más világ" legkiemelkedőbb teljesítménye mégsem neki köszönhető, hanem Amenábar érdekfeszítő forgatókönyvének, mely helyenként ellentmondásokba keveredik ugyan, de rendkívüli érzékenységgel járja át meg át az irracionális, a tudatalatti vagy ha úgy tetszik a túlvilág határait.
