Sokan úgy tartják, Gabriel Garcia Marquez regényeit lehetetlen filmre vinni. Ezért – bár az író életműve elég bőséges – nem is készült belőlük sok, és ezért volt nagyon vegyes a fogadtatása például a Szerelem a Kolera idejénnek is. Hilda Hidalgo azonban úgy gondolta, Marquez összes műve közül a Szerelemről és más démonokról kívánkozik leginkább vászonra. Amikor ezt az írónak is megemlítette, az megadta rá az engedélyt – így lett belőle film.
Ami, minden erénye ellenére sem tudta megtörni a közhelyet: ezek az édes-bús, fülledt miszticizmussal teli történetek valóban sokkal jobban hatnak papíron. A veszettséggel küzdő, 12 éves lányka, és az ördögűző pap különös kapcsolatának története minden szépsége ellenére is üres és élettelen marad a vásznon. Nem azért, mintha az operatőr vagy a színészek nem tennének meg mindent: amit látunk – még a sebek és a betegségek is – kicsattannak, bővérűek, ragyogóak és erő van bennük. Legyen szó a lány életöröméről, a világ szépségéről, a pap hitéről, minden szívfájdítóan hatásos. De még sincs meg benne az a gondolatokat és lelket termékenyítő hatás, ami a jó filmek ismérve. Az ember végignézi, élvezi, gondolkodik rajta – de nem ragadja meg, nem fog napok vagy akár órák múlva is ható élményt adni.
Az sem mondható pedig, hogy nincs benne mélység, nincs benne tartalom. Bőven akad morális rágódnivaló, hiszen egy olyan világban játszódik, ahol a veszettséget ördögtől megszállottságnak tulajdonították, amit leszíjazással és máglyával gyógyítanak, de szintén a máglya fenyegeti az eljárással egyet nem értő hitetlen orvosokat is. Ráadásul, mivel a veszett kutya épp a márki kislányát harapja meg, a politika is képbe kerül: az egyházi és a világi hatalom ellentéte – nem csak a valóságban, de az egyes szereplők lelkében is. De nem csak a sötét dél-amerikai világ ábrázolása ad a fejünknek és a szívünknek is munkát, számos olyan döntéshelyzet elé állnak hőseink, amiben nem lehet jól választani. Sikerül jól érzékeltetni az ellentéteket, a természetközeli néger és indián népesség és a beteges, babonás fehérek ellentétét, a hit és a szerelem, a test és lélek ellentétét, és azt, hogy ezek mind egymásba fonódva, együtt adnak ki egy egészet. Még Marquez világát is elég jól sikerül átadni. Bár jól látszik, hogy tényleg ez a legnehezebb része, de azért van, hogy szinte felkiált az ember, egy-egy szoba, tájkép vagy tárgy láttán, hogy jé, ez pontosan olyan, mint képzeltem.
Mégis, a néző nem tud eléggé azonosulni a szereplőkkel és a történettel ahhoz, hogy igazán meg tudja ragadni, pontosabban meg tudjon ragadni a fejében a film. Ennek pedig az az oka, hogy mégiscsak borzasztó nehéz Marquez prózáját filmen átadni. A történet nagyon lassú így, képekben elmesélve, hiányoljuk az el nem varrt szálakat, a szerzőre jellemző finom báj és groteszk humor pedig éppen csak nyomokban fedezhető fel a filmváltozatban.
Minden érdemes és szépsége ellenére tehát most sem sikerült igazán jó adaptációt készíteni – aki Marquez-élményt akar, az inkább olvassa el a könyvet. Aki viszont igényes filmet szeretne látni, annak jó választás a mozi is – de hatalmas katarzist és meghatározó filmélményt nem érdemes várni tőle.
